Nézőpontok/Kritika

Patartics Zorán: A születésnap apropóján

1/6

?>
?>
?>
?>
?>
?>
1/6

Patartics Zorán: A születésnap apropóján
Nézőpontok/Kritika

Patartics Zorán: A születésnap apropóján

2003.04.01. 11:00

Cikkinfó

Földrajzi hely:
Pécs, Magyarország

Építészek, alkotók:
Patartics Zorán

– az egyesztendős Jókai tér és szellemi közege – Pécsett."A városban a közterek építészeti megfogalmazásának, alakításának a háború utáni lendülete a nyolcvanas évek végén megtört. A lényegesen kisebb jelentőségű Ágoston tér mellett a Jókai tér az egyetlen, az utóbbi tíz évben felmutatható ilyen építészeti tett."

Az alábbi sorok célja – mint azt a cím is sejteti – nem a tér egy elmaradt kritikájának megírása. A szülinap nem annyira a születésről szól, sokkal inkább az eltelt időszakról – bár az elnevezés itt nem konzekvens. Az évfordulós számvetéstől nem várható el, hogy a le nem folytatott viták felelevenedjenek. A baj azonban éppen abban van, hogy az alkotás fogadtatásának emlékében oly sok a nem, a nemértés. Ez pedig olyan kérdéseket vet fel újra, amelyek régóta jelen vannak a város és az ország szellemi közéletében, és az éppen ezekkel való nemtörődés nagyon határozott irányba mutat: az alkotások sorsa – jóké, és rosszaké egyaránt –, hogy támadásoknak legyenek kitéve egyfelől, és ingerült gesztusokkal megvédessenek másfelől. Semmivel sem több, és semmivel sem kevesebb. Értékei és értéktelenségei csak a támadás vagy a védelem eszközei. A vitában már rég nem szempont a szellem, és mivé lesz így a szellemi közélet, táplálék híján?

 

1/6


Néhány tény egymás mellett

– A városban a közterek építészeti megfogalmazásának, alakításának a háború utáni lendülete a nyolcvanas évek végén megtört. A lényegesen kisebb jelentőségű Ágoston tér mellett a Jókai tér az egyetlen, az utóbbi tíz évben felmutatható ilyen építészeti tett.

– A legutóbbi tettek többsége (Színház tér, Aradi vértanúk útja, Ágoston tér) valamilyen módon az építész Dévényi Sándorhoz köthető, és a csak szóbeszédben, hírekben feltűnő újabb terv (Búza tér) építészeként ugyancsak őt emlegetik.

– Azt is le kell szögezni, hogy a Dévényi által formált terek és utcák egy részének igénye valószínűleg meg sem fogalmazódott volna nélküle. Dévényi a város ilyen léptékű történéseinek elindítója is. Bár módszerei vita tárgyát képezik, eredményessége, és áldozatos hozzáállása elismert.

– A Jókai tér az országos millenniumi emlékállítás jegyében készült, és részben ezáltal finanszírozott beruházás. Mint ilyen, az országban egyedülálló ötlet, ugyanakkor a műtől elváratik az évforduló megörökítése.

– Az Echo 2001/4–5. számában négy írásban is foglalkozik a térrel. Az írások közül egy oknyo-mozó, egy másik alapvetően a műhöz való viszonnyal foglalkozik, a harmadik szemléz, és személyes viszonyáról vall, míg a negyedik a filozófia, az alkotástechnika, az alkotói etika és a művészetelmélet terén tesz kísérletet az elemzésre.

– A lapszám szerkesztésekor megkerülhetetlennek bizonyult az oknyomozó írás. A városban – főleg a "művésztársadalomban", és a "műértők" között – a tér létrejöttének részben kiszivárogtatott körülményei táplálták azt a vak és vad ellenségeskedést, amelyeket bennük amúgy érthetetlen kérdések alapoztak meg. A legnépszerűbb támadási fogások a "Miért éppen a Pál Zoli?", és a "Miért éppen a Jókai tér?" voltak.

– A Jókai tér bárminemű átalakítása nem a város felvetése volt, hanem az alkotóké, mint ahogyan a szükséges kormánytámogatás előteremtése is éppen tettrekészségüknek köszönhető. A kirekesztettségükre ily hiperérzékeny, támadólag fellépő, vagy éppen a háttérben a hangulatot szító művészegyedek számára a millenniumi pályázat lehetősége éppen úgy nyitva állt, mint Pálék előtt, azonban ilyen ötletekkel nem pályáztak és nem rukkoltak elő.

– A fenti szerepeket a botrányt kavart Cseri-írás plasztikusan érzékeltette, és ezzel az eljárásban, elbírálásban igencsak firtatható szerepük mellett láttatta a szerzőknek a tér létrejöttében szerzett elvitathatatlan érdemeit is. A szerzők és a "mellettük állók" az írás ilyen egyensúlyát nem érzékelték. (Olyannyira, hogy közvetlen érintettek például az előbbiekről nem is hitték el, hogy az a Cseri-cikkben tényleg benne van!)

– Az Echo szerkesztésekor más szempont is felmerült, és érvényre jutott: ha már az oknyomozó írás a számban megjelenik, a lap számára is fontos, és a jóérzés is úgy kívánja, hogy több olyan írás legyen, mely a tér értékeivel, a művel foglalkozik.

– Az Echo által a Művészetek Házában szervezett vitán nyilvánvalóvá vált, hogy az oknyomozó írás komoly indulatokat ébresztett, és mindenkit ez kötött le, mellette a reflektáló írások a jelenlévőket nem érdekelték, és az elemző írást gyakorlatilag nem is olvasták. (Például az építész sem.)

– A tér születéséről egyébként több médium is tudósított, országosak is. Ezek többsége ünnepélyes hangvétellel méltatta az eredményt, és a leleményességet, hogy a millenniumi emlékállítás Pécsett városépítészeti értékké válhatott. A megjelent cikkek némelyike meglehetősen pongyola volt, a szerzőséget sem tartotta tiszteletben, bántó hangsúly-eltolódásokat, téves információkat közölt.

– A jelentős építészeti fórumok nem foglalkoztak érdemben a Jókai térrel, habár a köztéri szakmai produkciók állandó szereplői ezeknek a médiumoknak.

– Az említett Echo-vitaesten a szokásosnál lényegesen nagyobb érdeklődés mellett érdemi alkotás-technikai kérdésekről, elméleti, esztétikai problémákról lényegében nem esett szó. A vitafórum a megvalósulás és a részvétel okán kialakult pozíciók stratégiai, indulatos és elkeseredett állóháborúja lett.

– A teret az eltelt egy év és főleg a tél erőteljesen megviselte. A kisebb javítgatások ennek az időszaknak állandó és már megszokott jelenségei lettek.

– Idén nyáron a tér megváltozott. A műre betelepült az élet. Az eredetileg tervezett lakhatóságon – a teraszként működő lépcsőn és a vizes attrakción – túl a korábban elfojtott használati igény megjelent a tér szélein is. Mobil padok, és kihelyezett cserépedényekben növények soha nem látott mennyiségben lepték el a kőfelületet.

– A mű idén augusztus 20-án volt egyéves.

2/6

6/6

Az érintettség formái

1. A szülők

A faltól falig terjedő, járható szobor ideája Pál Zoltántól származik, ezt többé-kevésbé mindenki tudja, bár ez így nem kifejezetten deklarált. Néhányan azt is tudják, hogy ez a gondolat már régóta formálódik benne, a millenniumi támogatás lehetősége éppen kapóra jött. A szerzők teamként szerepelnek, különböző formációkban. A hivatalos lista szerint három képzőművész neve a többiektől elkülönülve vezeti a listát: Pál Zoltán szobrász, Dévényi Sándor építész és Bencsik István szobrász. A sorrend érzékeltetni kívánja a szerepek súlyát. A lista második csoportjában a művészeti menedzselés levezetője (Komor István), a művészettörténeti konzulens, a szobrász és építész munkatársak szerepelnek. A nem hivatalos csatornákon azonban kicsit másként terjed a létrehozók hármas listája: Pál, Dévényi, Komor.

Pál szerepe mellett a Kossuth-díjas Dévényié is ismert. Dévényi a belváros építészeti jelenében az elmúlt évtizedekben elvitathatatlan érdemeket szerzett, és korábban foglalkozott már a Jókai tér építészeti kérdéseivel.

Bencsik Istvánról is sok mindent tudni: Kossuth-díjas ő is, az egyetemen a művészeti kar és a DLA-képzés meghatározó szobrász tanára. Ismertségére igazán nem panaszkodhatunk, de a Jókai térhez való bárminemű kötődése, az alkotásban való részvételéről tudható információk enyhén szólva zavarosak.

2. A támogatók

A szerzők ember feletti energiája is kevés lett volna, ha nem élvezik a város támogatását. A város és az alkotók céljait sikerült azonosra fogalmazni, a szerzők hoztak a városnak pénzt, így annak kevesebb ráfordítással elérhetővé vált az eredmény, végső soron maga is pénzhez jutott. Ráadásul a munka nehezét elvégezték helyette: kitalálták magát az elérendő célt, és az ahhoz vezető utat.

A zavaros szerepekről a Cseri-írás képet adott. Azonban még azoknak sem volna szabad szem elől téveszteni, hogy a város kiállt az ügyért, a mű létrejöttében érdemei vannak, akik az eljárást és részleteit jogosan kritikával illetik.

3. A drukkerek

A városban jócskán akadtak drukkerek. Alapállásuk érthető és szimpatikus – a városban egy ilyen formátumú ügy létrejöttét segíteni, támogatni kell. A furcsa az, hogy az érzelmi elkötelezettség olyan mértékben elvette ítélőképességüket, hogy közülük nemigen tette tanúbizonyságát bárki is, hogy a mű tényleges megértése fontos volna a számára. Ez a drukker- elkötelezettség fanatikus katonákká tette őket, akikben a térrel kapcsolatos bármilyen bírálat, vagy kérdés mechanizmusokat indít el. A mechanizmus célja, hogy a kérdező, támadó kritikusokat mérlegelés nélkül ünneprontóknak, fanyalgóknak, a kérdezést, kritizálást pedig méltatlan eszköznek tüntesse fel.

4. A támadók

A támadók azok, akik valóban hatékonyan szították a közhangulatot, már a tér ideájának publikálásától kezdve. Módszerükhöz tartozott, hogy sohasem bocsátkoztak érdemi érvelésbe, a helyzet és a tervek megértése nélkül hangoztattak cinikus kérdéseket, kérdéstől és személyiségtől függően fórumokon, vagy szándékosan a nyilvánosságot elkerülve. A támadók egy része, mikor már eljutott abba az állapotba, hogy a történéseket megértette, szerencsésen megszelí-dült. Másik részük a távolmaradók közé vegyült, vagy jelen volt, és megfigyelővé vált, átmenetileg.

5. A kritizálók

A kritikának is többféle csatornája van. A beszélt társasági kritikára komoly igény mutatkozott, és többen belső igényüket ki is elégítették. Néhány baráti beszélgetésben, melynek résztvevője lehettem, akadt intelligens megnyilvánulása a kritikának. Ami érdekes, ilyen léptékben azt is érzékeltem, hogy a művészettel kapcsolatot tartó értelmiségiek számot tartottak volna a szakemberek véleményére. De mert a drukkerek gesztusai részben (?) sikeresek voltak, az építészek, szobrászok, művészettörténészek nem szívesen adtak hangot véleményüknek, a téma terhessé vált. (Számomra is.)

Az írt kritika érdemben az Echo-ra korlátozódott, ennek eredménye ismert. A vita lehetősége ugyan-csak adott volt, a megjelentek nem éltek vele.

6. A távolmaradók

A vitától távolmaradók esetében megint felmerül a dilemma: bölcsen tették-e, hogy véleményüket nem bocsátották közre? Lehet, hogy tudják, nem várható ma az ilyen találkozótól semmi?

Persze voltak más távolmaradók is. Olyanok, akik egyszerűen nem vállalják a nyilvánosságot, meg persze olyanok is, akik más dolguk lévén nem lehettek ott. Egy viszont közös a távolmaradókban – volt véleményük, de nem mondták el. Ezt csak azért fontos hangsúlyozni, mert akinek nem volt véleménye, az nem hiányzott. Más kérdés, hogy a támadók és a drukkerek között sokan vélemény nélkül mégis meg-jelentek. Amit magukkal hoztak, az csak a gesztusrendszerük.

7. Megfigyelők

Voltak megfigyelők is. Ők azok, akik szeretnének valamilyen okból pontosabb képet kapni a számukra részben ismert ügyről, és ezért további információkért megjelennek az adott fórumon. A valamilyen ok lehet egészséges és becsülendő belső igény, vagy lehet stratégiai is, a környezetben megjelenő erővonalak pontosabb érzékelésére.

8. Érdeklődők

Az Echo ominózus száma és a vitaest beharangozása, valamint a vélemények hevessége létrehozott átmenetileg egy kört, akit a tér értékei mellett vagy helyett, sokkal inkább a gerjedt vita alakulása érdekelt.

 

3/6

4/6

A probléma

Bevallom, ez utóbbi – mármint a vita lehetetlensége – régóta foglalkoztat. A sokat említett vitafórumon szándékom ellenére nem állt módomban ott lenni, de a számomra mértékadó, és különböző alapállású résztvevőktől folyamatosan informálódtam. Az információk megerősítettek, a vita nagyjából úgy folyhatott, ahogyan azt sejteni lehetett, és ahogyan zajlik ez már Pécsett évek óta. Szegény szülinapost (akkor még újszülöttet), a teret kiöntötték a fürdővízzel. A megjelentek megfeledkeztek arról, hogy beszélgetésük témája a tér kellett volna legyen, nem pedig ők maguk. Az ilyen vitákon ma nem hangzanak el gondolatok, a pozíciók és szerepek lényegülnek át témává. Luxus és ostobaság. A résztvevők ahelyett, hogy elbizonytalanodnának saját kizárólagos igazukban, bevallva vagy titkon magukévá tennének érveket egy következő munka sikeréhez, esetleg súlyuknál fogva tanítanák az arra figyelőket, csak jól "kiveszekszik" magukat. Amit a teremben magukra szednek, az nem a tudás, hanem a düh, és ez alkalomról alkalomra reflexessé válik. Ha ez megváltoztathatatlan, akkor valóban bölcsebb mással elütni az időt.

A kétkedve kérdező, vagy a cáfoló nem kerülheti el, hogy ellenféllé változtassák. Ez azért is érthetetlen jelen esetben, mert az alkotók komoly energiát fektettek abba, hogy művük miértjeit koncepciókban, elvekben lefektessék, azt közöljék, és ezzel eleve megadták a párbeszéd egy lehetséges – intelligens – alaphangját. Munkájuk elvszerűségének legmarkán-sabb megnyilvánulása a városi televízióban ma is sokszor játszott összeállítás, melyet a létrehozás folyamatáról készítettek, és benne elsősorban Pál, Dévényi és Komor külön-külön ábrázolta annak legfontosabb pontjait, nehézségeit, de mindenekelőtt koncepciójukat. A tudatos hozzáállás imponáló, és ritka. A tér történetét, tériségét elmélyülten elemezték, a válaszokat annak megfeleltetve határozták meg. Számomra a munka tisztessége meggyőző volt. A koncepciónak és a válaszoknak mindemellett is vannak erős és gyenge pontjai. Az ilyen színvonalú gondolatiság sorsa kellene legyen a vita. VITA. A vita e helyen nem azt jelenti, hogy a végén az alkotás leminősítő osztályzatot kapjon, az alkotók pedig megszégyenüljenek. Nem is azt célozza, hogy az érvekkel megvilágított hiányok, hibák elbontassanak és kijavíttassanak. A vitának a vitázók lehetnének haszonélvezői. No meg a város, amely komoly közeggé válhatna vitaképessége révén. Olyan közeggé, amely egy idő után képes az alkotókat inspirálni, és amely ezáltal maga is nyer, és amely emlékeztetne harminc évvel ezelőtti önmagára.

Ez a reflexes szembenállás veszélyes. Az érzé-ketlenné válás egyenes út a szellemi tunyasághoz. Az építészet és a szobrászat ma már élettelen és életképtelen az elemzőkészség nélkül. Kevesen vannak, akik a világtól elzárkózva képesek magukban az érzékenység állapotát fenntartani, hát még fejleszteni. A többség megreked, vagy teljesen elveszíti látó- és alkotóképességét.

A másik véglet persze ugyancsak veszélyeket rejt. Az alkotás egy nagyon személyes folyamat. Azt megzavarni, az alkotók szabadságát alárendelni a közmegelégedésnek hiba volna – ezt látni kell. A mai vitákban az árnyalatnyi különbségek is elegendő alapot adnak a különállásra még akkor is, ha egyébként a meghatározó kérdésekben a vitázó felek egyetértenek. Az sem ritka, hogy az álláspontok olyan mértékben különbözőek, hogy azokból valamiféle egységes véleményt gyúrni lehetetlen. Ha a vélemény-alkotásnak a tervezési folyamatban is a szükségesnél nagyobb teret engedünk, netán a laikusok is szóhoz jutnak, az egyenesen ellehetetleníti az érdemi munkát. Külön probléma a tervek értelmezése, a tervekből mindenkiben másként felépülő világ személyessége. Ilyen korlátok között a valamire való gondolat, árnyalt és rétegzett szellemiség megértés hiányában nem érvényesülhet, hátrányt szenved a közérthető, dilettáns elgondolásokkal szemben, amik megértése nem jelent gondot. Ez napi valóság, elég ha megnézzük az új családi és társasházas lakótelepeket, és ezek népszerűsítőit, a közízlésnek szerkesztett folyóiratokat. Mégis ezek térhódítása a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a húzós gondolatok a megvalósulásig elgyengülnek, többnyire komp-romisszumnak nevezett döntési mechanizmusokban. A vicc, hogy abból a közegből, amely a nagy ívű gondolatokat a földre rántja, különösen irigylésre méltónak látszanak térben vagy időben távoli alkotások, amelyek erősek, és megvalósulásuk során nem kényszerítették őket konszenzusokba.

Mindkét veszély – az érdemi viták és kontroll mellőzése mellett a hozzászólás túlságosan kiszélesített fórumai – elmélyíti a mára már nagyon is valóságos problémát, a jó és rossz megkülönböztetésének nehézségét. Ha pedig ez természetes állapot, végső soron teljesen mindegy, hogy ki milyen képességek-kel, milyen módon tervez, alakít középületet, utcát, városrészt, szobrot. Lehetséges ez?

Ezzel a teherrel már másként kell megítélni a távolmaradás bölcsességét.

5/6

Fel nem tett kérdések

Akárhogy is, a Jókai tér átépítése bennem a fel nem tett kérdések okán maradt és marad is emlékezetes. Kíváncsian vártam, reméltem, hogy a szerzők által kimondott elvekre, és az eredményre reagálva felmerülnek-e bizonyos kérdések. Az egy elemző írástól eltekintve igazából nem merültek fel, és ez a bizonyos cikk is kívül esett mindenki érdeklődésén. Éretlenségből, értetlenségből vagy fásultságból? Bölcsesség vagy vakság okán? Csak a fentiek miatt érdekes, elvi jelentőségű a probléma. A fel nem tett kérdések nyomában ott maradt a hiány.

A szerző team összetétele talán a mindenkit legjobban foglalkoztató kérdés volt, és az még ma is. A Pál–Dévényi párosítás már magában is érdekes helyzet – a két alkotó eddigi munkássága, alkotói orientációik alapján. A térrel kapcsolatos előéletük indukálhatta az összeállást. A két habitus különbözősége az eredményen olvasható (igazolja a gyanút Komor István a tv-ben is elmondott néhány mondata az erős egójú alkotókról és a két dudás esetéről). Magam nagyra értékelem, hogy a közöttük lévő különbségek nem akadályozták meg az eredmény létrejöttét. Nem az emberi, hanem alkotástechnikai oldalról lehetett volna ez egy finom beszélgetés témája, további kérdések forrása.

Kevésbé finomak a Bencsik István részvételével kapcsolatban feltehető kérdések. Alapvetően érdekel sokakat – és engem is –, vajon az ő személyére miért volt szükség? Az ugyanis tisztán látszik, hogy a koncepciót csak a tv-ben elhangzott egy mondat erejéig tette magáévá: "…az első, hogy a térnek egy szép burkolatot adjunk…". Egyebekben nem foglalkoztatta a koncepció szerint neki szánt feladat, a téri elemzés alapján vertikális szoborelem létrehozása. Igaz, hogy a megelőző tervváltozatát, egy totemet, rajta turulmadárral magasabbnak szánta. A témája okán kizsűrizett terv után azonban egyszer csak egy ujj lett, és Bencsik lerázta magáról a neki szánt feladatot, már nem lett fontos a vertikális jelleg sem. Mert habár ez az arány még mindig benne szerepel Pál Zoltán és Dévényi Sándor műismertetésében, ugye senki sem gondolja, hogy az elkészült szobor betölti a neki szánt szerepet? Hogy lehet az, hogy Bencsik István egyetlen szoborra kiterjedő részvételével a koncepciót felrúgja? Mi lehet az az ok, amiért erről nem beszél senki? Miért nem merül fel, hogy a szobrász által oly sokszor "megcsinált" téma hogyan ízesül ide, miért húzott elő valamit a fiókból? Egyáltalán sehol semmilyen érdemi vélemény nem fogalmazódik meg róla.

A hártya, a tér egyneműségének kérdése talán a legizgalmasabb szakmai kérdéskör. Az alkotók alapvetései közé tartozott a szobor járhatósága, vagy a szobrok flaszterből való megformálása, mihez is az azonos, vagy azonos karakterű kő használata elengedhetetlen volt. Az elv jól hangzó. A felület szoborrá, a szobor felületté alakulását nyomon követni érdekes kaland lehetett volna.

A kő anyagválasztása az elv megvalósulásához kulcskérdés. Pál Zoltán a filmben érzékenyen élte meg azt a kritikát (elmondása szerint támadást), mely szerint ez a kő itt idegen. A szobrász úgy érvel, hogy a választott kő származási helye mindössze 60 km-re van attól a bányától, ahonnan számos belvárosi középületünkben alkalmazott úgynevezett lipicai mészkő származott. De a lipicai kővel közteret nem burkoltak Pécsett, ami pedig merőben más helyzet. Magyarország éghajlata pedig a hivatkozott dalmát városokétól erősen különbözik, a fagy a kőválasztás szempontjából nem elhanyagolható különbség. Dalmáciában nem csak a terek készültek az ott helyben bányászott kövekből, hanem maguk a házak is, ugyanis ez volt az elérhető és tradicionális építőanyag. Itthon a térburkolásra többnyire vulkanikus, vagy kristályos szerkezetű, de a választottnál mindenképpen fagyállóbb, tömörebb, keményebb és kevésbé kápráztató színű kőzetek terjedtek el. Pécsett amúgy a háború után sikeresen felszámolták a kőburkolatok többségét, és domináns köztéri kőfaj-táról felesleges volna beszélni. Így mi akadálya lehet-ne egyébként annak, hogy egy eddig soha nem hasz-nált kő – ha egyébként alkalmas – meghonosodjon?

Az alkalmasság vitája ma sem zárult le, tudni lehet, hogy zavaros minőségi tanúsítványok okozhattak félreértéseket. Egyébként a kővel burkolt tér – szobor ide, szobor oda – önmagában is hatalmas tett. Ha körülnézünk, a kő alkalmazása kuriozitás, mivel a lényegesen olcsóbb termékek, a kiselemes betonburkolatok és az aszfalt megállíthatatlanul terjednek.

De a kővel és a belőle kialakított hártyával kap-csolatban az is kérdés, hogy az milyen viszonyba kerülhet a teret alakító házakkal. Anyagminőségi különbségekre gondolok itt elsősorban.

A Jókai tér házai egy vakolt minőségű világ elemei. Némely nézőpontból a házak mintha elsüllyedtek volna a tér új kőfelületében. Felmerül a kérdés, a házaktól függetleníthető-e az anyag és színválasztás. Nem fosztja-e meg a túlzott minőségű, és önállósodó felület szerepüktől, jelentőségüktől a házakat, vagy éppen a házak jelenlegi minősége tartható-e? Egyáltalán a téren állnak a házak, vagy a tér van a házak között? Elég fontos kérdések. Dévényi látja és említi is a Széchenyi és a Jókai tér viszonyát és a léptékükből meg a helyzetükből adódó személyes-ség, intimitás és zártság-nyitottság különbözőségeit. Látta-e a lépték egyéb összefüggéseit? Például a tér és a házak helyzetének másságát? Hogy a Széchenyi téren a házak a tér szegélyeként is felfoghatók, a Jókai tér viszont a házak között az utcák talált módosulása. A hártya ebben a minőségben nem változtatta-e a teret az épületek közötti kanálissá?

A megítéléshez tartozott volna az anyagminőség mellett a szín, és a felületi mívesség, a raszter alkal-mazása is. (Lásd, hogyan szelídül a feszült viszony, ha a kő az esőben sötétebb, teltebb színre vált.) A hivatkozott dalmát terek a házakkal rokon tónusok, anyaghasználat mellett halmazszerű felülettel operálnak, vagy határozott, a felületet jól rajzoló mintázattal. A Jókai térnél a felületek kombinálása meglehetősen összetett: a kis kockakő a teljes felület raszteres osztását adja, de a szélek mentén szabályos és szabálytalan mezőket egyaránt képez, a raszterháló mezőit pedig változó méretű kövek alkotják. Az azonos anyag a rajzolatot bizonyos távolságból elbizonytalanítja, ezért az mindig csak közelről, s emiatt csak kis részletében, összefüggései nélkül, vagy csak a merőleges irányokból látható. A raszter lényege pedig az általa teremtett osztásrendben volna. Ha a rendszer nem érzékelhető, a raszter nem raszter, csak a tervlapokon.

Mi szükség volt a raszterhálóra? Mi lett volna egy halmazszerű felület esetén? A vonalasnak szánt felosztás milyen viszonyba kerülhet a hangsúlyos kompozíciós elemekkel, amelyek ugyancsak vona-lasak: a folyókával a Jókai közben és a plasztika vizes csatornájával? Az eredmény nehezen átlátható, de alapvető és kontrasztos felülmúlása az épületek minőségének. Látható volt-e ez a tervekből? Kinek, honnan lehetett volna ezt tudni? Hol vannak a tervi ábrázolás határai?

A kérdés ezzel nem merül ki, érdemes volna a tér falait adó házak minőségét, színvilágát a már kialakított térhez felhozni, vagy ennek lehetőségeit vizsgálni. Egyáltalán lehet-e egy ilyen teret magasabb minőség-re emelni úgy, hogy a beavatkozás tárgya csak a járófelület? Megfontolandó összefüggések lehetnének a lassan elodázhatatlanná váló belváros rekonstrukció programjának kialakításakor.

A faltól falig tartó szobor elve tulajdonképpen megvalósult-e? Ha nem, valami más létrejött-e? És ami létrejött, az jobb vagy rosszabb annál, mint a járható szobor? (Eszembe ötlik Bencsik fogalmazása, ő a tér szép burkolatáról beszél!)

Motoszkál bennem a római Capitolium tér emléke, Marcus Aurelius lovas szobrával. A Michelangelo alakította tér épületei, burkolata és az antik szobor egy azonos törekvést szolgálnak, a tér felülete plasztikailag és anyagmintázatával is a szobor része, járható posztamense. Persze az egy tervezett tér, még ha komoly kötöttségekkel is. Lehet-e egy amorf, zárvány helyzetű Jókai teret hasonló minőség-re emelni? És kell-e? Van egyáltalán rokonság? Vagy megfogalmazható-e a különbség úgy, hogy az eredeti ötlet létjogosultsága ne veszítsen erejéből? Lehet-e egy ilyen teret egy szoborként értelmezni? Képes-e a központi térplasztika helyzetileg és tematikailag ezt az összefüggést kezelni? És a tér peremén álló szobrok miként viszonyulnak mindehhez? Vannak-e a Capitolium tér viselkedésének és szerepének mai megfelelői?

A szobrok valóban szobrok-e? E kérdés érzelmi kitörések okozója lehet, pedig fontosabb volna helyére tenni a fogalmakat. Lehet, hogy egy ilyen tér ez irányú megközelítésében csak szobrászati technikák szükségesek bizonyos esetekben, míg másokban már a szobrászati nyelv és probléma is indokolt. Melyik milyen súlyban, hogyan jelenik meg? Mi az oka annak, hogy a szobrokról gyakorlatilag nem folyik semmilyen kommunikáció?

A televízióban a napokban a Székely Péterrel készült filmben különösen megragadt bennem a mester egy mondata, amely valahogy így szólt: "… az absztrakt és a figuratív ábrázolás között ott van a jelentés…". Tényleg, jelentés. Az adott koncepció-ban milyen szerep jut a jelentésnek?

Szobor, tábla, vagy képződmény az utólag elhelyezett millenniumi "emlékkő" az alkotók, az építtető és a támogatók névsorával?

A fákról azt beszélik, hogy méretük és a házak érvényesülése konfliktusba keveredett. Az eredmény a kis lombkoronájú fa lett – szerepét illetően igazi fa helyett dekoratív tárgy. Lehetséges az, hogy egy téren, ahol leülni volna jó, a tisztes fa idegen elem? Miféle elvek szerint?

Egyesztendőnyi használat

A tér még gyermekkorú, mégis az eltelt egy év alatt nagyot változott. A tiszteletre méltó óvó erőfeszítések mellett is sokat romlott, alakult állaga, ugyanakkor karakteresen megnyilvánult a változtatás szándéka.

A mű és a használat konfliktusa mindannyiunkat érintő kérdés, és ez legjobban éppen egy városi tér esetében csúcsosodik ki. Az építészeti alkotásoknak ma sorsuk, hogy használói a tervezett értékeit elgyengítik, nem ritkán ki is irtják. Az üresség és tisztaság a mai Magyarországon a közönség számára negatív fogalmak. Az értetlenségből táplálkozó szépítési vágy megállíthatatlan. Alig lehet ma közhelyektől mentes olyan házat, belsőt tervezni és építeni, aminek a használók maradéktalanul örülnének, és azt nem akarnák valamelyest megváltoztatni. (Elég ha végignézzük középületeink reprezentatív tereit, a mi-nimális lakályosítás jelei a behordott virágok, a leg-alkalmatlanabb helyzetekben és helyeken.) A másik véglet a használókra érzéketlen tervezés. Mivel mindkét eset szélsőségeiben elterjedt, nem remélhetjük a kölcsönös megértést. (?)

A Jókai tér esetében kezdettől tudni lehetett, hogy az igazán városi használatra tervezett lépcsős terasz és a központi vizes plasztika még nem elegendő a tér használhatóságához. Az emberek nem tudtak mit kezdeni a térrel, mert bár leültek volna, csak állhattak és csodálhatták, vagy közlekedhettek rajta. Elementáris volt, ahogyan a használat a térre rámerészkedett, végül meghódította azt. Eleinte csak padok, majd a tér kellős közepén cserépedényekben kihelyezett növények jelentek meg. Végül, mintha a korlátok leomlottak volna, a növényekkel való berendezés, és köztük a padok egyszerűen ellepték a teret. Az eredmény kedves, érezni rajta a megbecsülést és az alkotók tiszteletét, de ezzel együtt is feloldhatatlanul amatőr. Evidencia, hogy az ilyen eseti megoldásokból nem származhat a tér továbbépítése, a nagyvonalú gondolat kiteljesítése. A tér ilyen eszközökkel való berendezése megteremtette ugyan a kapcsolatot a városlakókkal, de egyben állandó nyári dísznövény kipakolóvá is változtatta az alkotást.

Úgy vélem, lett volna miről beszélni, beszélgetni. Én a magam részéről örültem volna a hiányosságok, feszültségek feltárásának, és annak is, ha a tisztes alkotóerényeket képesek lettünk volna méltatni értő, értelmező módon. Számomra nem érdemi méltatás az, amely csak reprezentatív. A méltánytalan nem az, ha az alkotás vita tárgya, hanem ha csak érzelmi és tekintélyelvű kérdések ütköztetésének ürügye.

A város is okulhatott volna egy elmélyült és hatékony párbeszédben. Tartható-e az az állapot, hogy a tettrekész építészek és szobrászok maguk találják ki a városi terek rekonstrukciójának prog-ramját, vagy időszerű volna erre egy városi koncepciót megfogalmazni, s akkor valóban tervpályázatokat lehetne kiírni Pécs fontos tereire. A pályázatok tisztább helyzeteket teremthetnének a legitimáció, a felelősség terén, a szerzők mellett a zsűrinek is osztoznia kellene a felelősségben. Hozzá kell tegyem azt is, az építészeti tervpályázatok között az országban a jelentős köztéri rekonstrukciók évek óta rend-szeresen szerepelnek, Pécs ezen hiányosságával már szinte a kivételek közé tartozik. A nemrégiben felmerült Széchenyi térre kiírandó tervpályázat ideája is szertefoszlani látszik, pedig a tér kérdései nagyobb formátumúak annál, semhogy azt tovább lehessen halogatni, vagy várni egy Jókai tér típusú megoldásra.

Az eltelt egy esztendő talán remény lehet arra, hogy a fenti írásban az érintettek meglássák a szándékot: a szülinap apropó, a szülinapos Jókai tér is csak leginkább példa. Ezúttal a téma tényleg mi magunk voltunk. Reménykedem, hogy a rögzült mechanizmusok nem fedik el írásom mondanivalóját, és az önérzetben rejlő potenciál erősebbnek bizonyul a reflexeknél.

Patartics Zorán
nyomtatásban megjelent az ECHO 2002/4-5. számában 
 

Kapcsolódó oldal:
Jókai tér, Pécs

 

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

Varjúvár // Egy Hely + Egy hely

2024.12.18. 10:45
9:12

Grafikus, író, könyvkiadó, könyvtervező, politikus: Kós Károly igazi polihisztor volt, a 20. század egyik legfontosabb modern és hagyományőrző magyar építésze. Az Egy hely Sztánába látogatott, hogy bemutassa Kós Károly művésznyaralójának épült, majd később családjának otthonává vált lakóházát.

Grafikus, író, könyvkiadó, könyvtervező, politikus: Kós Károly igazi polihisztor volt, a 20. század egyik legfontosabb modern és hagyományőrző magyar építésze. Az Egy hely Sztánába látogatott, hogy bemutassa Kós Károly művésznyaralójának épült, majd később családjának otthonává vált lakóházát.

Nézőpontok/Történet

A magyargyerőmonostori református templom // Egy Hely + Építészfórum

2024.12.18. 10:43
10:12

1908 őszén Kós Károly és Zrumeczky Dezső kalotaszegi körútra indultak, ahonnan feljegyzésekkel és rajzokkal tértek haza – ezek szolgáltak inspirációul a Fővárosi Állat- és Növénykert pavilonépületeinek tervezéséhez. Az Egy hely új részében a vélhetően legrégebbi kalotaszegi templomot mutatja be.

1908 őszén Kós Károly és Zrumeczky Dezső kalotaszegi körútra indultak, ahonnan feljegyzésekkel és rajzokkal tértek haza – ezek szolgáltak inspirációul a Fővárosi Állat- és Növénykert pavilonépületeinek tervezéséhez. Az Egy hely új részében a vélhetően legrégebbi kalotaszegi templomot mutatja be.