Szabad vizeken, korlátok között – A budapesti Dunafürdők újjáélesztésének lehetőségei

A budapesti rakpart belvárosi szakaszán, 1850-től a második világháborúig több Dunafürdő is működött, melyek helyén napjainkban luxus-turistahajók parkolnak. Sághegyi Adél Laura írásában megvizsgálja, milyen úszóplatformok léteztek korábban a városban, utánajár hogy jelenleg milyen strandolási lehetőségek nyílnak a köz számára, és elemzi a rakpartban rejlő lehetőségeket.

Néhány évtizeddel ezelőtt elkezdődött egy folyamat, mely során az addig kötött sémák alapján szervezett városi struktúrákat elkezdtük átértékelni, és egyre nagyobb hangsúly került az élhető nagyvárosok kialakítására. Megnőtt az igény a természethez való visszakapcsolódásra, amire a beépített területek limitált lehetőséget nyújtanak, így az európai nagyvárosok elkezdték felülvizsgálni a használaton kívüli belső területeiket, belakva az elhagyott ipari zónákat, élettel megtöltve a város „leszakadó" pontjait, és funkcionálisan újraosztva a város tereit. Ennek hangsúlyos elemei a közösségi terek fejlesztése, a kültéri időtöltés fellendítése, hazánkban pedig kifejezetten a – második világháború után kevésbé hasznosított – zöldfelületek nagyobb arányú megjelenése.

Budapesti viszonylatban az egyik legtöbb figyelmet érdemlő, formálódó igény azon rakparti területeinek rendezése, melyek jelenleg a város működéséről lekapcsolódtak, vegetálnak. Elenyésző számban találhatók olyan területek, ahol a lakosok és látogatók kihasználhatják azt az egyedi adottságot, ami a várost kettészelő Duna látványa biztosít. Ezzel szemben több külföldi, hasonló adottságokkal rendelkező városban már koncentráltan, tudatosabban elindultak törekvések az olyan leszakadó területek belakására, mint a fővárosunk esetében, a Dunapart. Hasonló, rakparti szituációk kezelésére Európában több helyen hiánypótló funkcióként szabadvízi fürdőket telepítettek. Egy új városrész kialakításához társított, vagy a funkcióhoz kapcsolódó további fejlesztés katalizátoraként elhelyezett fürdő, olyan speciális adottságot biztosíthat területeknek, ami egyedi, természetközeli és új élményt jelent a városok életében.

Ez a rendeltetés nem újdonság Budapesten, hiszen 1850-től a második világháborúig több Dunafürdő is működött a folyón. Ezek a létesítmények a Duna felszínén úszó, nyitott, fa szerkezetű, épített uszodák voltak, amik a folyóvizet használták a medencéikben. Közülük a leghíresebbet a Parlament előtt helyezték el, és több évtizeden keresztül újra és újra visszatért központi helyére. Ezen intézmények a belvárosban található népfürdőket kezdték el felváltani, amiket korábban főként higiéniai okokból telepítettek a lakosok számára, mivel nagyon ritka volt az olyan bérház, amiben saját fürdőszoba volt. Az úszó fürdők a folyón már inkább időtöltésre (az újonnan létrejött szabadidő eltöltésére), sportolásra és társasági életre alkalmas létesítmények voltak, akár kibővített funkciókkal (büfével, öltözőkkel, napozó felületekkel). Nagy előnyük volt, hogy a medence tisztítása a Duna sodrásával megoldott volt, hiszen szerkezetileg hálóval elzárt fenékkel és oldalfallal rendelkeztek, de a folyóvíz át tudott folyni rajtuk.

A Duna fővárosi szakaszain 1839-től tilos a fürdőzés a nagy sodrás miatt, ezért az uszodatípus létrejöttében szerepet játszott a biztonsági kérdések kezelése. A folyó felszínén lebegő uszodáknak több különböző típusa is létrejött. Általában öltözőkabinokkal körülhatárolt fa medencék voltak, de előfordult olyan is, amely csak úszó platformként működött, és középen egy medence szolgálta ki a látogatókat. Ezeket a típusú fauszodákat tavasztól őszig lehetett használni, ezután pedig szétszerelték vagy elvontatták őket. Az uszodák fenntartói néhány évente új helyszínekre telepítették a fürdőket, a nagyobb látogatottság elérése érdekében. Egyes építmények akár egy szezonon belül is vándoroltak a Dunán, mindig máshol kikötve.

A létesítmények megszűnéséhez a második világháború alatti bombázások járultak hozzá, de a háború alatt épen maradt uszodákat sem helyezték már vissza a vízre. Ezt főként a háború utáni fahiánnyal, valamint a vízminőség romlásával indokolták. Az utóbbi már korábban is problémát jelentett, de az adott kor fejletlen mérési technológiájának köszönhetően nem vették figyelembe. Rögtön a második világháború után megszólaltak az első hangok azzal kapcsolatban, hogy szükséges lenne visszaállítani ezeket a létesítményeket, de engedélyek híján ez elmaradt. Kisebb volumenű törekvések a mai napig jelen vannak, de egyre inkább kezd feledésbe veszni az egykori Dunafürdők emléke, melynek rengeteg pozitív hatását a jelenkorban is érdemes lenne kihasználni.

Kisebb lépésekben már indultak kezdeményezések a Dunában való fürdés engedélyezésére, mint például a 2009-es, egy nyarat megélt, nem közvetlenül a Duna vizét használó uszálystrand, valamint a 2020-ban megnyitott, első, állandó duna-parti fürdő, a Római-parti strand esetében, ahol korlátozott, de legális körülmények között nyílt fürdési lehetőség. A várostól északra és délre viszont több olyan település is található, ahol a rendszeres vízminőség ellenőrzés mellett legálisan meg lehet mártózni a folyóban.

Egy kortárs igényeknek megfelelő Dunafürdő elhelyezése több szempontnak is meg kell, hogy feleljen. Jelenleg a rakpart helyszíneinek legnagyobb problémája az autóforgalom miatt korlátozott gyalogos megközelítés. Ezentúl szükség van a jelenlegi városi csomópontok idegenforgalmi, közlekedési, morfológiai kapcsolatainak felülvizsgálatára, hogy az elhelyezés méltán központi helyszínre kerülhessen, könnyen megközelíthetővé váljon és bárki számára elérhető legyen rövid idő alatt. Ezek a szempontok tudják eleve biztosítani a fürdő optimális kihasználását, és a legnagyobb látogatószámot egy élő városi struktúrába kapcsolva. Továbbá, fontos szempont a jelenlegi hajózási rendszer ismerete, hiszen több kikötő és hajóparkoló is található a rakparton, amik szintén közlekedési csomópontokhoz kapcsolódnak, és egy ilyen fürdő a fizikai méretével akadályozhatja a Duna hajózhatóságát. A telepítési hely meghatározásánál a Duna természetes formálódását is figyelembe kell venni, hiszen az évek alatt a lerakódó hordalék az egyes területeken szigeteket alakíthat ki, és formálhatja a meglévőket más irányba. Egy helyszíntől független, és a leginkább korlátozó szempont, ami megjelenik a fürdők telepítésénél, az a vízminőség kérdése. A fővárostól északra található városok rendszeresen mérik a Duna szennyezettségét, és rendszerint fürdőzésre alkalmasnak találják, ezért a természetes strandok akadály nélkül működhetnek számos településen, míg a folyó belvárosi szakaszain a város és a turista hajók szennyvize teszi komplikálttá a helyzetet.

Több, kisebb önszerveződő projekt is létrejött a közelmúltban a folyó vizének kihasználására. Ilyenek például a termálfürdők szennyvizének Dunába való kiengedésénél, pontszerű fürdőhelyként használt rakparti helyszínek, melyet a sajtó „gerilla jakuzzinak" nevezett el. A szervezett, pályázati keretek között mozgó projekteknek köszönhetően egyre nagyobb figyelmet kap a rakpart helyzete, amire több építészeti tervpályázatot is kiírtak. A „RAK-PARK" pályázatra a legnagyobb magyar építész irodák jelentkeztek tervekkel, és egy új úszó szigetet csatoltak a pesti rakparthoz, amin parkos közterek kaptak helyet, kifejezetten a Dunával való kapcsolat megteremtésére.

Az alulról szervezett mozgalmak közül kiemelkedő a VALYO projekt, ami különböző módszerekkel igyekszik Budapest egyes területeit visszakapcsolni a vízhez. Ennek az egyik eleme a Fauszoda, aminek történetéről kiállítást szerveztek a Budapest 100 rendezvényen, és nem titkolt szándékuk egy hasonló uszoda megvalósítása a jövőben a fővárosban. Korábban konkrét tervvel készült a Hello Wood is a III. kerület Római parti szakaszára, amely néhány publikációban még fellelhető, de viszonylag kevés sajtóvisszhangot kapott, és sajnos a projekt nem valósult meg. A csapat egy fából készült moduláris rendszert tervezett, aminek az elemei összeforgatva száraz tereket és medencéket alkotnak, ezáltal minden évben új és változatos kialakításban tudnák fogadni a látogatókat.

A fürdőfunkció újjáélesztésének legfőbb kérdései, hogy milyen pozitív hozománya lehet az esetleges megvalósításának, esetleg vannak-e ideálisnak vélt helyszínek a telepítésre, az önkormányzatok és civil szervezetek mennyire nyitottak a megvalósításra, és mennyire tartják reálisnak, hogy engedélyt kapjanak egy ilyen létesítmény elhelyezésére a belvárosi rakparton, vagy hogy milyen korlátozó tényezők jelennek meg a megvalósítással kapcsolatban. Egy ilyen fürdő megjelenésével élénkülhetne a belváros és a Duna kapcsolata, nagyobb teret kapna a város természethez kapcsolódása, és ez a régi-új funkció turisztikailag vonzó attrakcióvá válhatna, miközben a helyiek kikapcsolódását is szolgálhatná. Több civil szervezet is nyitott lenne a megvalósításra, és néhány kerület önkormányzatával már egyeztetések is történtek, melyek sajnos nem tudtak a megvalósulás szintjére lépni ezidáig. Ami a leginkább megnehezíti egy fürdő elhelyezését, az a Duna adottságaihoz köthető, a vízszintingadozás, a sodrás intenzitása,  a megfelelő vízminőség biztosítása, valamint a rakpart forgalommal való elzártsága, ezek a tényezők tervezést igényelnek és mindenképp kezelendők.

A városi fürdők szűkös lehetőségei miatt rengetegen a Balaton, vagy közelebbi kis tavak környékére menekülnek a nyári kánikula idején. Egy fauszoda telepítésével nem csak komfortosabbá és emberközelibbé válhatna a természeti vizeink hasznosítása, de a fővárosi rakpart is jobban integrálódhatna a városszövetbe, így a Dunához közeli területeket az emberek újra visszafoglalhatnák és hasznosíthatnák. Ehhez talán csak egy attrakció kell, egy különlegesség, ami új perspektívát mutat a városnak arra, hogy a Duna és környéke nem kell, hogy egy elszigetelt terület legyen, hanem egy kimagasló lehetőség, egy új lépés a közösségépítés és egy élhető város felé.

A közelmúltban több olyan európai nagyváros is hasonló helyszínekre telepített kikötői fürdőket, mint a rakpart, közülük az egyik legismertebb a koppenhágai fürdő, amit két építésziroda, a BIG és a JDS tervezett. A következő részben Sághegyi Adél Laura dániai példákon keresztül vizsgálja meg, hogy hogyan lehet kortárs eszközökkel a vizes lehetőségeket kihasználni.

Sághegyi Adél Laura
doktorandusz
BME Építőművészeti Doktori Iskola

Külön köszönet Tömör Miklósnak a VALYO-hoz kapcsolódó információkért és Buza Péternek a Fürdőző Budapest című könyv szerzőjének a történeti háttérért.

Szerk.: Borenich Levente