Utópikus realizmusok VIII. – Pezo von Ellrichshausen: INES Innovációs Központ

Cikksorozatunk soron következő részében kivételesen elhagyjuk az európai kontinenst és a chilei Concepciónban működő Bió Bió Egyetem innovációs központját mutatjuk be. A Pezo von Ellrichshausen munkája során egyszerű geometriai formák térkompozícióit hozza létre. Épületeik romantikus hatását a valóságtól elszakadt, autonóm formakísérletek és a kivitelezés során felhasznált primitív – nyers beton és fa deszkázat – építési technikák izgalmas egyvelege nyújtja.

Nyers formalizmus
A zöldellő park szélén, néhány kopottas csarnoképület és sportpálya között, egy, a kampusz ortogonális raszteréhez képest 45 fokkal elforgatott, karmazsinvörös színben pompázó dísztárgy jelöli ki a jövő kutatásának tereit. A műtárgy minden szempontból elszakad környezetétől, az épület mintha lebegne a föld felszíne fölött, a bejárata egy platformon keresztül érhető el. A tervezők a projekt szűk erőforrásaira való tekintettel, a magas teljesítőképesség helyett a lehető legmagasabb intenzitást tűzték ki célul. A végeredmény – mind alaprajzi, metszeti, homlokzati felületében, mind térben és összhatásban – egy kompromisszumok nélküli műalkotás. Az épület feleleveníti John Hejduk hatvanas évekbeli „gyémánt elrendezésű" kísérleteinek formai tökéletességre törekvő radikalizmusát, de a Pezo von Ellrichshausen az építéstől elvonatkoztatott koncepcionális rajzok helyett Palladio villáit megszégyenítő módon tiszta, anyagi minőségbe önti a formát. Lenyűgöző az innovációs központ nyersesége, mely két eltérő felületű és színű anyag szembeállításával elmossa építészet és képzőművészet határát. Az ironikusan idéző, vagy dekadens posztmodern építészet üres formalizmusával szemben az épület valós térbeli viszonyokat hoz létre, a használók egy festményben vagy szoborban érezhetik magukat a házat bejárva.

Geometriai transzformációk
Az elsőre szimmetrikus hatású, kocka formájú műtárgy valójában geometriai transzformációk során jött létre. A négyzet alaprajzú épület tetőszintjének középpontjában egy fénycsatorna található, mely szintenként lefelé haladva, egyre táguló méretű, kör formájú födémáttöréseken keresztül világítja meg az egybenyitott teret, egészen a legalsó szintig, a pincéig. Az épület emeleteinek négy sarkán negyedkör alakú helyiségek kapnak helyet, melyek közül kettő – egymással szemközti – azonos méretű minden szinten, míg másik kettő – szintén egymással szemközti – mérete a középső áttörésekkel fordítottan arányosan, az épületben felfelé haladva folyamatosan növekszik. Az egyik fix nagyságú negyedkörben kap helyet a közlekedő és az illemhelyiségek, míg a többi leválasztott tér változatos hátteret biztosít a diákok közös munkájának és elvonulásának. A zárt szobák között, az épület szintjeinek középső részén konvex formájú, szabadon és változatosan belakható, áttört, nyitott terek kapnak helyet. A rendkívül összetett belső tér számos különböző átlátást biztosít.

A kutatói épület betonlemezei a falakon konzolosan túlnyúlva – a homlokzatnak mélységet adva – horizontális árnyékolóelemekként működnek. A betonkonzolokat emeletenként egy – egymáshoz képest sréhen elcsúsztatott – félkör lyuggatás díszíti. Az épület totemszerű, mitikus hatását a nyers betonfelületek primitív ornamentikája erősíti, mely a deszkazsaluzatok rotációjával, és geometrikus nyomatok alkalmazásával egy premodern társadalom szimbolizmusát idézi. A betonfödémekbe vájt kisebb, kör alakú fénycsatornák és szabályosan elszórt beépített lámpák ugyanezen precíz kompozíciós játék részét képzik. A tetőre lifttel nem lehet feljutni, az ötödik emeletről a közlekedővel szemközti csigalépcsőn keresztül érhető el, mely hengeres kitüremkedése szintén hozzáad a műtárgy tökéletességig csiszolt formájához. Az épület analóg módon létrehozott, „véletlenszerűen" elszórt geometriai formái, a kivitelezés során megképzett, kontrollálhatatlan felületek textúráihoz hasonlóan szabálytalan, de kikezdhetetlen egységbe rendeződnek.

Műtárgyba sűrített térélmény

Az épület határozott, merev és szabályos formája bőséges és tágas belső tereket jelöl ki, melyek a mindennapi rítusok háttereként szolgálnak. A tervezők intenzív világot alkottak a komplex térkompozíciók alkalmazásával, a betonornamensek rétegzett mintázataival és az egzotikus színválasztással, de egyben felszabadították az épületet az előre meghatározott használati megkötések alól. Az így létrejött áramló, egymásba folyó, nyitott, karakteres és sokszínű térhálózat a nem bekategorizálható, folyamatosan változó munka dinamikus hátterét biztosítja az oktatók, diákok, a kutatók, a vállalkozók és a helyi közösségek számára, párhuzamosan teret adva a kollektív, közösen megélt eseményeknek és a magányos vagy csoportos elvonulásoknak. A hagyományos Maison Dom-Ino differenciálatlan és hierarchiától mentes rácsa helyett, az épület külön helyiségeket biztosít kiállításoknak, műhelyeknek és gyűléseknek, amelyeket vizuálisan és akusztikailag is lehatárolnak a paravánként működő íves falak. A negyedkör alakú szobák radikálisan eltérő élményt nyújtanak az áttört közösségi terek karmazsinvörös szoborszerű hangulatához képest. A teljes belmagasságú üvegfelületek kilátást nyújtanak a környező zöldre, míg az égetett tölgyfa burkolatú padlózat, polcrendszer és párkányzat otthonosan belakható tereket eredményez. A korlátok színükben megegyeznek a sötét faburkolatokkal, íves megformálásuk egy újabb réteggel bővíti az épület világát. Az egyedileg gyártott bútorok átrendezésével eltérő hangulatú téri szituációkat lehet berendezni a közös munkához.

A platonikus, időtlen formájú, idealisztikus műtárgy felszabadítja a teret a funkcionális programozás alól, így kiszakítva a térhasználót az élet hétköznapi, eldologiasodott rítusából.

Borenich Levente

A cikksorozat szövegeinek gondozását köszönöm Monti Elvirának!

A cikksorozat címét Davide Tomasso Ferrando Realismoutopico című blogsorozata inspirálta.