A gyergyószárhegyi új óvoda

"Meggyőződésemmé vált: óvodát tervezni nem egyszerű – és végsősoron nem csak építészeti kérdés és nevelés, hanem nagyfokú környezettudatosság kérdése is." Köllő Miklós írása a Larix Stúdió gyergyószárhegyi óvodaépületéről, amelynek tervezésénél a könyezethez való illeszkedés és a régió hagyományainak gondozása egyaránt fontos szempontok voltak. 

Az óvoda megépítésére választott, nagyon erős karakterű helyszín három országos jelentőségű műemlék gyűrűjében található. Az egyik a Szármány-hegy lábánál elhelyezkedő, reneszánsz stílusban épült Lázár-kastély, ahol Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nevelkedett, a másik a kastély fölötti hegyoldalban elhelyezkedő, a Gyergyói-medencére panorámás kilátást biztosító ferences kolostor (többek között itt élt és alkotott Kájoni János, a nyomdaalapító, orgonaépítő és zenetudós szerzetes), a harmadik a szintén domboldara épült, festői elhelyezkedésű római katolikus templom a fölötte magasabbra felhúzódó temetővel. A templom és a kolostor között a nagy hagyományokkal rendelkező nagybányai művésztelep egyeneságú leszármazottjának tekinthető szárhegyi alkotótábor kültéri szoborkiállítása. És az elmúlt háromszáz évben kialakult, értékes székely kultúrtáj, illetve a még ma is értékes, viszonylag jól megőrzött településkép. A fent említett kultúrtáj lényegében a szabad emberek közösségeire jellemző európai középkori kultúrtáj egy specifikus, a székely katonai demokráciát tükröző lenyomata, ahol a keskeny szántóföldi parcellák színes sávjai is és a falvakban lévő hagyományos épületek is viszonylag egyenrangúak, azonos nagyságúak.

A fentiekhez való illeszkedés kiindulópontnak épp elég kihívás egy, a vidék hagyományait a tradinnováció szerint újragondoló építésziroda, a Larix Stúdió számára.

A viszonylag nagy alapterületű, három tantermet és dísztermet/étkezőt magába foglaló óvoda hogyan illeszkedhet a falu arculatához és a faluképhez? ... milyen legyen a viszonya és a vizuális kapcsolata a műemlékekkel? ... hogyan lehet kíméletesen telepíteni egy ekkora épületet a szemközti utcafront földszintes házaival szemben? – a tervezés során mind felmerülő kérdések. A lehetséges változatokat drónfotók segítségével elemeztük. Azt gondolom, ez ma megkerülhetetlen olyan épületek esetében, amelyeknél cél, hogy kalapot emelve jónapot köszönjenek a szomszédságnak. Az óvodát nem önmagában álló tárgyként fogalmaztuk meg. A korábban épült iskolai fatárolóval és iskolabuszgarázzsal, valamint az óvoda kazánházával együtt szándékaink szerint egy hagyományos "háztartást", azaz "ház-csűr-gabonás" együttest alkotnak.

Két tényező nehezítette még jobban a dolgunkat. Az egyik a tervezett óvoda telkén található háromméretes fa, a másik a vonatkozó urbanisztikai szabályzat. Első megközelítésben a megrendelő kivágta volna a fákat, de ebbéli szándékáról szerencsére elég hamar sikerült lebeszélnünk. Így a projekt – amellett, hogy méltányos kapcsolatot javasol a három műemlékkel, valamint a szomszédságokkal és faluképpel – megőrzi a meglévő fákat, jelenlétüket felhasználja a szabadtéri terek kialakításában és az óvoda nemcsak a telekre szabódott, hanem a három fa közé is beíródik.

A település általános rendezési tervének szabályzója emeletes épületeket írt elő ebben a zónában. Megfontolva, hogy a kastélyra vezető úton az előtérben nem hiányzik egy, az utca végén lévő műemléket nagyságával elnyomó emeletes épület, az előírt értéket maximálisnak, de nem feltétlenül kötelezőnek tekintettük: az utcakép koherenciájára, a kastély-óvoda hierarchikus  kapcsolat tiszteletben tartására és a hely léptékének megőrzésére törekedve egy földszintes, tömegekre bontott épület mellett döntöttünk, melynek elemei méretben megközelítik az  itteni telkek hagyományos épületeit, megőrizve a helység és a kastély méltányos kapcsolatát. A javaslatot kezdettől fogva megerősítette a regionális műemléki tervtanács pozitív véleményezése.

A széttördelt alaprajzi kontúr és az óvoda tömegének kisebb térfogatokra bontása vizuálisan csökkenti az épület jelentőségét a műemléki összefüggésben, míg a választott burkolatok révén a javaslat belesimul a faluképbe és illeszkedik a hagyományokhoz (tágabb értelembe véve is). A Szárhegyen hagyományos, egykoron itt gyártott „szárhegyi cserépnek" nevezett hódfarkú cserép, a részben deszka-léc faborítású homlokzat, a külső festett felületek színe mind hozzájárul ahhoz, hogy az épület a falu értékes arculatának részévé váljon. A kevés festett fafelület (lécezet, asztalosmunkák) a környék hagyományos bútorainak színét eleveníti fel – így maga az épület is kapcsolódik a hely hagyományaihoz (annak újraértelmezésével), és egyben nevelés a gyerekek számára, akik – bár a hagyományok által újragondolt formában – megismerkednek a hely értékeivel.

Az óvodába való bejutás az első, (kockakővel burkolt) udvaron keresztül történik – így a gyerekeknek nincs közvetlen kijáratuk az épületből az utcára. Az udvarnak ez a két részre osztása gyergyói jellegzetesség: a füves „elüssőudvar" mögött az elkertelt második, „hátissó" –azaz hátulsó (az udvar Gyergyóban a ridegtartást szolgálta, a csűrök csak a XIX század második felében jelentek meg itt). A mi esetünkben a második udvar a gyerekek kintlétének biztonságát szavatolja, ahol a külső, szabadtéri tevékenységeket a megóvott fák árnyékában lehet végezni.

Az „elüssőudvar" egyben várakozóhely is, mind a szülők, mind a gyermekek számára. Ezért kétléptékű a hagyományos bútorfestés színvilágát tükröző „utcabútorzata".  A gyerekpad csíkos, újrahasznosított, keskeny csíkokra felvágott textilanyagokból készült, minden házban a padlón lévő szőtt szőnyegeket idézi. Ugyanakkor ezekből néhány tekerés minden ház tisztaszobájában állt a szekrények tetején, s olyankor kerültek elő, ha különböző eseményeknél a padok borítására szükség volt rájuk. Eképpen vált a gyerekpad egy régi világ megidézésévé.

A formavilágában az egykori, kőből épült gabonásokat idéző kazánház telepítéséből adódóan a „hátissó udvar" az utcáról nézve alig látszik, így sokkal privátabb jellegű, kevésbé hallatszik ide az utca zaja. Az utcai homlokzat íves profilú eresze, a csatorna nélkül túlnyúló cserepek fűrészfogas árnyéka szintén a népi építészetből vett idézet, amellyel a gyerekek figyelmét szeretnénk felhívni a környék hagyományos építészetének mára alig fellelhető szép részleteire. A kazánház udvari, megégetett felületű deszkából készült homlokzata viccesen próbál utalni az épület funkciójára, tisztázván, hogy mégsem gabonásról van szó.

A kinti "utcabútorok" szinezésük által szintén a régió hagyományos festett bútorainak színvilágához kapcsolódnak. Az óvodai tevékenységekre tervezett második udvarban, a kültéri burkolatokban az ásványi anyagok helyett a tájegységben elterjedt megoldások jöttek szóba, így a fa különböző formákban jelenik meg: pallók, darabolt fatörzsek, stb. A faanyagok esetében a hangsúlyt a fa fizikai védelmére helyeztük, összhangban a térségünkben az idők során felhalmozott, de sajnos ma már a legtöbb környékbeli építtető által nem használt hatalmas tudással. Az alapgondolat az, hogy a deszkákat/gerendákat úgy kell tájolni, hogy az esőnek kitett oldalon ne keletkezzenek repedések, a csomók pedig védve legyenek az esőtől – és az évgyűrük alapján, a faanyag megfelelő forgatásával ez megoldható.  Az építtetőt a munka megkezdésekor erre ismételten megkértük, gyakori jelenlétünk a helyszínen – mivel elvből nem tervezünk messzire – kiküszöbölte a faanyag rossz elhelyezésének lehetőségét. A kevés hibát pedig nyomatékos ragaszkodásunkra újra megcsináltak.

Alaprajzilag egyszerű az épület: a déli tájolású, napfényes tantermek egy tengelyre vannak felfűzve, a kiszolgáló helyiségek csoportosítva, a nemlényeges funkciókat ellátó terek pedig az északi oldalra kerültek. A bejárattól a díszterem fele vezető, a harmadik megőrzött fát körülölelő folyósó egyben az öltözők szerepét is betölti. Az épület szélességéből adódó, lehetséges, az épület hosszában elnyúló nyeregtetőt megfelezve, a folyósó dőlésszögű födése kiküszöböli az ormótlan nagy nyeregtetőt, felső bevilágítói rásegítenek a belső udvar által biztosított nappali fényre.

A falak mindenütt fehérek, minden csoport tantermébe más-más színre festett ajtó vezet. Ehhez hasonlóan az öltöző szekrények csoportonként más színűek.  Biztos feltűnt, hogy sokszor szó esik ebben az írásban a színekről. Valamiért errefele az az igény, hogy az óvoda – már a kerítéstől kezdődően a legtöbb színben pompázzon. Mi ezt igyekeztünk temperálni, amennyire tudtuk.

Alig vesszük észre: az építészeti nevelés is az óvodában kezdődik. Így nem kell csodálkoznunk, ha a színes és hullámzó vonalvezetésű, olyan igazi „játékos, gyereknek való bútorlapokból" létrehozott óvodai belsőépítészeten és azok mintájára készült gyerekszobákban felcseperedők azt a világot normálisnak tekintve, felnőtté válva nem tudják szeretni sem a modernizmust, sem népi építészeti örökségünket, s így azt sem érzékelik, hogy tulajdonképpen a népi építészet józansága az alapja bármilyen ökologikus építészetnek. Ezért nem volt kérdés számunkra, hogy nevelési célból, hagyományaink értelmében az épületen (kívül és belül is) meg fog jelenni – ahol csak lehet – a fa. Számunkra a természetesen megöregedett fafelületek, az esőverte részükön megszürkült, esővédte sávjukon megsárgult, megbarnult csűroldalak szépek, de ezeket ma az itteni emberek többsége csúnyának, a szegénység bizonyítványának látja – bár érdekes módon, talán a génekbe kódolt hagyomány miatt a friss fafelületeket elfogadhatónak tartja. Így a faburkolatokat svédolajjal kezeltük, picit lassítva, de nem kizárva a természetes öregedés folyamatát, amelynek során reményeink szerint az óvoda beleszürkül majd környezetébe. Sajnos elég merev előírások vannak Romániában, ami a tantermek padlózatát illeti, így csak a díszterem esetében sikerült fából készíteni ezt. A díszterem és az óvodai termek mennyezete deszkából készült. Míg az előbbi mozgalmas, látványos szerkezet fölé került, utóbbiak szürkén, egyszerűen integrálják magukban a ledcsíkos világítást.  

Összegzésül két dolgot emelnék ki: amennyire kíméletesen lehetett, annyira óvatosan és tisztelettudóan bántunk a helyszínnel; a hagyományainkat továbbgondolva megpróbáltuk szerethetővé tenni azt a felcseperedők számára – és ehhez információhordozóként az épületet használtuk.

Meggyőződésemmé vált: óvodát tervezni nem egyszerű – és végsősoron nem csak építészeti kérdés és nevelés, hanem nagyfokú környezettudatosság kérdése is. A szó legszorosabb értelmében.

Köllő Miklós

Szerk.: Winkler Márk