A placemaking dilemmája: kapcsolatépítés vagy a szakadékok szélesítése?

Mitől lesz egy köztér igazán azoké, akik használják? Képes a tervezés támogatni a közösségeket, vagy épp azt kockáztatja, hogy kizárja őket? A placemaking vajon a városi átalakulás eszköze, vagy inkább a dzsentrifikációé? Az Eutropian szakértője, Jorge Mosquera a placemaking különböző megközelítéseit vizsgálva rávilágít a változás és társadalmi befogadás legfontosabb kihívásaira és lehetőségeire.

A placemaking [helyteremtés] lényege éppen ezekben a kérdésekben rejlik: ez az urbanisztikai szemlélet nem csupán az épített környezetet vizsgálja, hanem azt is, hogyan használják és alakítják azt az emberek. Az 1970-es években megjelent koncepció mára messze túlmutat a közterek esztétikai fejlesztésén. Észak-Amerikában például a Project for Public Spaces és hasonló szervezetek kisebb léptékű kezdeményezéseken és közösségi programokon keresztül segítik a közterek fejlesztését. Ez a gyakorlati megközelítés új irányt adott a placemakingnek: immár nem pusztán a fizikai tér javításáról szól, hanem egy olyan részvételi folyamatról, amely bevonja a helyi közösségeket és elősegíti a közös döntéshozatalt. Mindezek ellenére, bár a közösségi kapcsolatok erősítése és a minőségi városi terek kialakítása egyértelműen pozitív törekvések, a placemaking – mint minden közügy – gyakran a hatalmi viszonyok és politikai érdekek kereszttüzébe kerül.

A közterek egyre hangsúlyosabb szerepe a városfejlesztésben szorosan összefügg a városokat átalakító szélesebb gazdasági folyamatokkal. Gyakran tekintenek ezekre a beavatkozásokra úgy, mint eszközökre, amelyek felkeltik a figyelmet és befektetéseket vonzanak. Bár a placemaking alapvetően a közösségi részvételre épít, előfordulhat, hogy éppen azoknak a közösségeknek okoz hátrányt, amelyeket eredetileg támogatni kívánt.

Placemaking: egy sokértelmű fogalom
A stratégiai placemaking – vagyis a tudatosan megtervezett, magas minőségű terek létrehozása, amely nemcsak a közösségi élményt erősíti, hanem konkrét gazdasági célokat is szolgál, például tehetséges munkavállalók, tehetős lakók és befektetések vonzását (Wyckoff, 2014) – egy alapvető ellentmondásra világít rá. Bár a munkahelyteremtés és a gazdasági növekedés ösztönzése elsőre pozitív hatásnak tűnik, ez a szemlélet gyakran eltávolodik a placemaking eredeti közösségközpontú elveitől, és inkább a városi márkaépítés eszközeként működik.

Ezek a fejlesztések jellemzően új kereskedelmi és vendéglátónegyedek, közösségi eseményeknek otthont adó terek, kulturális és szórakoztató létesítmények, valamint közlekedési csomópontok – például metró- és vasútállomások – köré szervezett nyitott terek formájában valósulnak meg (Lew, 2019). Az ilyen projektek azonban sokszor a gazdasági érdekeket helyezik előtérbe a helyi közösségek igényeivel szemben, ami az ingatlanárak emelkedéséhez, dzsentrifikációhoz és a kiszolgáltatottabb lakók kiszorulásához vezethet. A régóta ott élők egyre magasabb bérleti díjakkal és megélhetési költségekkel szembesülnek, miközben a városmegújítási folyamatban egyre kevésbé hallatszik a hangjuk. A kritikusok szerint ez a jelenség egyfajta "társadalmi tisztogatásként" működik, ahol a fejlesztők és művészek olyan módon alakítják át a városrészeket, hogy azok az új, vagyonosabb beköltözők érdekeit szolgálják, a meglévő közösségek rovására (Pritchard, 2019).

Minden kihívása ellenére a placemaking valódi átalakulást hozhat, ha alulról szerveződő, közösségi kezdeményezésként valósul meg. A kritikai placemaking – ahogyan Toolis (2017) meghatározza – egy helyi szinten működő, együttműködésen alapuló folyamat, amely a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére és a társadalmi igazságosság előmozdítására törekszik befogadó, részvételi és mindenki számára elérhető közterek létrehozásával. Kiemelt szerepet kap benne a mindennapi emberek hozzájárulása, a párbeszéd, a közösségi szerepvállalás erősítése és a közterek visszaszerzése közös használatra. A kritikai placemaking szembemegy azzal a szemlélettel, amely a gazdasági növekedést a közösségi igények elé helyezi, és ellenáll a kulturális identitás uniformizálásának. Ehelyett a helyi közösségek önrendelkezését támogatja, ösztönzi az állampolgári részvételt, erősíti a helyhez kötődő identitást, és elősegíti a társadalmi-politikai változásokat.

A kritikai placemaking kezdeményezések sokféle formát ölthetnek: a közösségi kertek, köztéri művészeti projektek, tiltakozó akciók vagy lakásszövetkezetek mind olyan kollektív törekvések, amelyek célja a térbeli fejlesztéseken keresztül újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek megkérdőjelezése, a közösségek ellenálló képességének erősítése a külső nyomásokkal szemben, és olyan terek létrehozása, amelyek valóban az ott élők érdekeit szolgálják. Pritchard (2019) például a "place guarding" [helyvédés] fogalmát emeli ki, amelyet úgy ír le, mint "kollektív cselekvést az emberek és helyek megóvására a neoliberalizmus pusztító hatásaitól" (p.141). Ebben az értelemben a kritikai placemaking nem pusztán az épített környezet fejlesztéséről szól, hanem a közösségek megerősítésének eszköze is, amely lehetőséget ad számukra, hogy aktívan alakítsák saját jövőjüket.

A kritikai placemaking számára a tervezés nem pusztán kreatív tevékenység, hanem egy eszköz, amely közelebb hozza egymáshoz a lakosokat és a mindennapi életüket alakító döntéshozókat (Allen & Queen, 2018). Azáltal, hogy a sokszínűséget és a hozzáférhetőséget helyezi a tervezési és kutatási folyamatok középpontjába, megkérdőjelezi a demokratikus tervezés hagyományos felfogását, és lehetőséget teremt arra, hogy szélesebb társadalmi rétegek is hallathassák a hangjukat.

A kritikainál árnyaltabb megközelítést képvisel a taktikai placemaking, amely hidat képez a felülről irányított várostervezés és az alulról szerveződő, közösségi kezdeményezések között. A taktikai urbanizmus elvein alapul (Lydon et al., 2015), amely a kísérletezésre és a lakosság aktív bevonására helyezi a hangsúlyt. A taktikai placemaking célja, hogy kis léptékű, rövid távú és költséghatékony beavatkozások révén magas minőségű köztereket hozzon létre. Bár ezek az intézkedések elsőre jelentéktelennek tűnhetnek, gyakran fontos katalizátorként szolgálnak a városi tér hosszú távú, mélyreható átalakulásához (Toolis, 2017).

A taktikai placemaking példái között szerepelnek olyan ideiglenes, kreatív kezdeményezések, melyek során az utcákat lezárják az autóforgalom alól, így biztonságos gyalogos- és kerékpáros övezeteket hoznak létre, vagy akár pop-up játszóterekké, illetve kézműves vásárokká alakítják őket (Lew, 2019). Ezek a projektek összehozzák a közösségeket, lehetőséget teremtenek az új ötletek kipróbálására, és újragondolják a közterek szerepét, miközben megteremtik a tartós városi átalakulás alapjait.

A COVID-19 járvány rávilágított arra, mennyire nélkülözhetetlenek a közterek mint közösségi erőforrások – a lezárások során tapasztalt hiányuk is bizonyította, milyen kulcsfontosságú szerepük van a közösségi életben. A pandémia utáni korszakban a taktikai urbanizmus egyre nagyobb teret nyer, mivel a városok kulturális, gazdasági és társadalmi kihívásokkal néznek szembe, és ennek hatására újragondolják a közterek használatára és irányítására vonatkozó prioritásaikat. Ma a közösségek egyre inkább közös értékként tekintenek a városi terekre, és aktívan részt vesznek azok kialakításában, újrahasznosításában, valamint átalakításában. Például Milánóban a "Piazze Aperte" önkormányzati program alulhasznált parkoló- és utcaterületeket alakított át pezsgő városi terekké. Az ideiglenes felhasználási kísérletek és a helyi lakosok bevonása révén a város olyan visszajelzéseket gyűjtött, amelyek egy stratégiai keretrendszer kidolgozásához járultak hozzá a jövőbeli városi projektek számára, ezzel az állampolgári részvételt szervesen beépítve a tervezési folyamatokba (Cariello, Ferorelli & Rotondo, 2021).

Ezeknek az erőfeszítéseknek a fenntartása és kibővítése érdekében a közintézményeknek a taktikai urbanizmus által átalakított városi terek társadalmi összefüggéseire kell fókuszálniuk. Az ilyen kezdeményezések átalakító erejének felismerése pedig megteremtheti az utat egy inkluzívabb, ellenállóbb és közösségközpontú városi jövő felé.

Befogadó város
Az Eutropiannál tisztában vagyunk azzal, hogy a placemaking fogalma számos összetett kihívást rejt. Célunk, hogy a térhez fűződő kötődést, a közösségi érzetet, az állampolgári felelősséget és a részvételi kultúrát erősítve visszaszerezzük a köztereket, mint a közös gondoskodás és összetartozás helyszíneit. Elkötelezettek vagyunk egy olyan kritikai placemaking megközelítés mellett, amely a társadalmi igazságosságot helyezi előtérbe, és az urbanisztikai egyenlőtlenségek felszámolására törekszik. Munkánk középpontjában az inkluzivitás és a méltányosság áll. Olyan projekteket valósítunk meg, amelyek nem csupán a közterek fizikai fejlesztését szolgálják, hanem biztosítják, hogy ezek mindenki számára elérhetőek és jelentéssel teliek legyenek – lebontva a befogadást akadályozó fizikai, társadalmi és kulturális korlátokat, miközben elősegítik az összetartozás és a kapcsolódás érzését.

Az InclusiveCity (DUT) partnerség részeként aktívan kutatunk és dolgozunk azon, hogy szembeszálljunk a közterek fokozódó kereskedelmi hasznosításával. Kiemelt területünk Bécs Donaukanal (Dunacsatorna) területe, amely bár tavasztól nyárig a fiatal felnőttek számára népszerű rekreációs hely, mégis inkább az egyes városrészek közötti elválasztó vonalként jelenik meg, semmint összekötő elemként. Miközben a Donaukanal bizonyos csoportok számára élénk találkozóhelyet biztosít, ez a tendencia az inkluzivitás rovására megy, mivel a közterek egyre inkább a kereskedelmi célokat szolgálják, és a partszakaszok egyes részei elhanyagoltak maradnak. Az elkövetkező években partnereinkkel, a Superwiennel és a Social Designnal együtt azon fogunk dolgozni, hogy kiépítsünk egy hálózatot az érintettekből, és olyan kezdeményezéseket indítsunk, amelyek felhívják a figyelmet a tér gondozásának fontosságára. A csatorna hatalmas lehetőségeket rejt, mint sokszínű közösségek közös rekreációs és társasági helyszíne, és a tudatos placemaking révén célunk, hogy a város szerves és befogadó részévé váljon.

A 15 perces város koncepciója által inspirálva a Donaukanalt nem csupán elválasztó vonalként, hanem a város kék infrastruktúrájának kulcsfontosságú elemeként képzeljük el. A placemaking elveit alkalmazva célunk, hogy a csatornát egy élő, hozzáférhető és a közösségeket összekötő városi térként alakítsuk át, amely elősegíti a társadalmi interakciót és gazdagítja a városi élet minőségét.

Jorge Mosquera

A cikk eredetileg a Cooperative City oldalán jelent meg, angol nyelven.
Szerk. és ford.: Hulesch Máté

Hivatkozások
Allen, T., & Queen, S. G. (2018). Critical Placemaking: towards a more critical engagement for participatory design in the urban environment.

Cariello, A., Ferorelli, R., & Rotondo, F. (2021). Tactical urbanism in Italy: From grassroots to institutional tool—Assessing value of public space experiments. Sustainability, 13(20), 11482.

Lew, A. A. (2019). Tourism planning and place making: place-making or placemaking?. In Tourism Planning and Development (pp. 142-160). Routledge.

Lydon, M., Garcia, A. (2015). A Tactical Urbanism How-To. In: Tactical Urbanism. Island Press, Washington, DC. https://doi.org/10.5822/978-1-61091-567-0_5

Pritchard, S. (2019). ‘Place guarding: Activist art against gentrification’, in Courage, C. and McKeown, A. (eds.) Creative Placemaking: Research, Theory and Practice. Abingdon: Routledge.

Toolis, E. E. (2017). Theorizing critical placemaking as a tool for reclaiming public space. American Journal of Community Psychology, 59(1-2), 184-199.

Wyckoff, M. (2014). Definitions of Placemaking: Four Different Types. Planning & Zoning News 32(3): 1.