Futuristák és turisták

Széljegyzet a Liget-vitához, erőből építésre elszánt politikusoknak. Dr. Kőszeghy Attila írása.

Fiatal művészek hiába kiáltották száz éve: le a múzeumokkal, a kultúra-múmiákkal. Ahogyan egykor, ma is múzeum-mérgezést kaphatnak a turisták, újabban pedig még a múzeumpedagógiával traktált kisiskolások is. A múlt századelő turistái (helyesebben Grand Tour-istái) még álgörög timpanonos csarnokokban lépkedtek áhítatosan és fényképről kopírozott festmények valósághűségén ámuldoztak. Ma egészen más a helyzet: turista–múmiák vánszorognak múzeumról múzeumra („hadd-lássam-még-az-utolsó-pillanatban"), kisiskolások csoportjai közt botladozva, fényképre festett elvonatkoztatásokon, érdekesnek mondott video-installációkon tépelődve.

A magyarság százötvenmilliárdra tervezett, vagyis kétszázmilliárdos múzeumosítás elé néz. Turisztikailag megéri, hiszen ezt kimutatta két tanulmány. A tartósan vonzó turisztikai attrakció elemi követelményének megfogalmazása nélkül ugyan, de nemzetközi pályázat is volt, kézi vezérléssel kiválasztott zsűrivel, amely aztán − bátran dacolva a házgyári építészettől beszerzett doboz-undorral és éberen figyelmezve a turistára, aki bukik a doboz-feelingre − a jelentéktelenséget díjazta. A Nemzeti Galéria tervezésére kiírt utó-nemzetközi meghívásos pályázaton – kik is döntöttek a meghívottakról? − dőlt dobozos és lemezes (makett-szinten érdekes) makettek nyertek jelentős díjakat.

Néhány napja érdekes vitának adott helyet a Magyar Urbanisztikai Társaság. A főváros volt főépítésze, Schneller István azt fejtegette, hogy a múzeumok fürtösödésétől várt szinergikus előnyök eléréséhez valójában nem szükséges az a fizikai közelség, amely a Liget-projektben látható. Rengeteg elképzelés és ötlet hangzott el, de az egyetlen igazán súlyos kérdés fel sem merült: miért jelentéktelen, ami ezekben a tervekben megszületett, s hogy mennyiben a hazai építészképzés és gyakorlat egészének szürkeségéről beszélnek a pályázati munkák? Úgy tűnhet, hogy az építészek (az életkortól alig függően) túl mélyen beágyazódtak egy több évtizeddel korábbi építészeti értékvilágba, melyben még visszafogottság és egyszerűség volt a neve annak, amit ma jelentéktelenségnek látunk.

Az rendben van, hogy nem próbálunk egy Dubai-szimulációt vagy Gehry-remake-t létrehozni Budapesten. De több mint kiábrándító, hogy döntésével a nemzetközi zsűri néhány szokványos irodaház-kocka egymáshoz tologatására adott esélyt (és felhatalmazást!) a döntéshozóknak; talán fellelkesülve azon, hogy ezek legalább nem látszanak múzeumnak, a tervezők pedig nem raktak népi motívumokat a Néprajzi Múzeum homlokzatára. Az építészeti- és a fotómúzeum győztes terveiben a múzeumi terelőrend -és technológia korszerűségét és szellemességét díjazta a zsűri. Nyilván, egy múzeum-üzem technológiai rendszere az atomerőművekénél is bonyolultabb, és elképzelhetetlen, hogy adaptálható. Az építőművészi feladatot, amit a Magyar Zene Háza japán tervezői − Sou Fujimoto Architects − a lyuggatott felületű tetőn lágy amőba-formákkal valamennyire megoldottak, a pályázat többi első díjasa nem végezte el. A második helyezett és egyéb elismerésekkel kiemelt munkák között az építészeti költőiség néhány ügyetlen kísérletét láthattuk. Lehet, hogy az összkép még rosszabb volt. De elég indok ez ahhoz, hogy építőművészeti jelentéktelenségek kerüljenek abba a kategóriába (és abba a pozícióba!), ahol pedig szellemi−esztétikai−műszaki csúcsteljesítményekre lenne szükség? Vagy józan fiataljaink új-futurista felindulását éppen a vizuális semmi alapozza meg?

Ha egy ütős turisztikai attrakció programja állt volna a tervpályázat mögött, felesleges lenne az ötletelés. Egy ilyen attrakció vagy mérhetetlenül drága, vagy bekalkulálja a meglévő építészeti és természeti látványelemeket is. A fővárosban a Duna felőli látvány, a Budai Vár és a Gellérthegy kínálja a legkedvezőbb építészeti−urbanisztikai−természeti kontextust, a létrejövő új építmények szinte rácsoroghatnak a Dunára. Zoboki Gábor megragadta a lényeget: egy turisztikai szempontból vitathatatlanul kiváló, építészeti és zöldterület fejlesztési szempontokon messze túlmutató alternatívát ajánlott.

Ma milliárdokért épülnek ál-művárak az érintetlenségükben megrendítő romokra. Ötvenmilliárdokért készülnek multi- és intermodális közlekedési csomópontok. Hiányzik a kontroll a helyzet(felmérők) és program(alkotók) felett, hiányzik a megvalósítás előtti – legalább szakmai – közmegegyezés. Ilyen körülmények között már annak is örülni kell, hogy a vitatott programot felfüggesztették, de komoly elismerésre az tarthatna számot, ha új helyzetfelmérésről, új programalkotókról, új nyilvánosság kialakításáról születnének döntések. Ezért tarthatjuk jelentősnek Zoboki Gábor múzeum-ellenpályázatát. Zoboki – összhangban Bugár-Mészáros Károlynak a kormányzat részére évekkel ezelőtt megküldött javaslatával – olyan programot fogalmazott meg, amely az élő városszövetbe foglalja bele a múzeum-projektet, s a meglévő építészeti értékek továbbfejlesztéseként, hozzájuk illeszkedő turisztikai attrakcióként vizionálja.

Sok-sok kis múzeum működik országszerte szellemi végvárként, ahol pénzügyi és kommunikációs minimum mellett tudományos igényességű kutatásokat végeznek. Nem gondolnám, hogy a hatalom-koncentráció ilyen vagy olyan színe és módozata, sokkal inkább az országos helyzet ismeretének hiánya és a változtató alternatívák hiánya az oka annak, hogy az új (és meglehet, soha meg nem térülő) múzeum-beruházások a régészeti helyszínek gondozása-fejlesztése rovására történhetnek. Meg sem fogalmazódik jelentősebb turisztikai program a nemzetközileg ismert Lengyeli kultúra számos hazai kőkorszaki körárkának megismertetésére, pedig annak reménye lehetne akár egy Stonehenge-sikere is. Ha legalább a Pécs közeli Szemely-hegyesi óriási körárok-sor feltárása és előadása megtörténne! De erre feltáróik, Bertók Gábor és Gáti Csilla ma nem is gondolhatnak.

A múzeum-liget projekt eddigi történéseinek az lehet a jelentősége, hogy felhívja a figyelmet az alternatívák hiányára. Így volt értelme jó egy évtizede Zaha Hadid épület-szobor terve kidolgoztatásának. A Liget-pályázat elegendő információt ad arról (és arról ad elegendő információt!), hogy mit nem szabad megvalósítani. Kevesebb befektetéssel aligha derült volna ki, hogy a döntéshozóknak fogalmuk sincs, milyen az az attrakció-együttes, amely számottevően növeli a turisztikai bevételeket. Úgy tűnik, hogy a múzeum-turisztikai fejlesztések terén is a várbeli fejlesztések érdemelnek elsőbbséget.

Kőszeghy Attila PhD.
építész, városrendező, építőmérnök