Gettó Katalin: A "Város/Víziók: Pécsi ideáltervek" című kiállítás koncepciója
A Jelenkor 2001. szeptemberi számának műmelléklete V. Majerszky Róbert pécsi festő fantáziarajzait közli. A szerző a "veduta" klasszikus műfaját felelevenítve vetette papírra vízióit "Nagy-Pécsről", szülővárosának "égi másáról". Ez a sorozat adta a konferencia kísérőprogramjaként megrendezendő kiállítás ötletét. Úgy gondoltuk, hogy mivel a tanácskozás a "szimbolikusan megalkotott" városra helyezi a hangsúlyt, a kiállítás alkalmat adhatna nemcsak a V. Majerszky-anyag bemutatására, hanem a téma és a műfaj - a városról alkotott vízió, illetve az építészeti fantáziarajz - aktualizálására, felelevenítésére is.
A város-víziók, az utópisztikus városok ábrázolásának különféle típusai a reneszánsztól kezdve folyamatosan jelen vannak a művészet történetében. E víziók egyik típusa konkrét társadalmi utópiához kötődik: Leonardo vagy Le Corbusier többé-kevésbé következetesen végiggondolt tervet készítenek az "ideális városról". A másik típus a festészet és a fikció felől közelít az építészet és a város témájához, mindenekelőtt festői ambíciói vannak, témaként kezelve az architektúrát. Az építészeti fantáziarajz vagy ideálterv a 18. században élte virágkorát; példaként mindenekelőtt Piranesi munkáit kell említenünk, de a "forradalmi", más néven "látomásos" építészek, Bouillée, Lequeu és Ledoux fiktív terveit is ide sorolhatjuk. Az ő kései utódjuknak tekinthetjük a pécsi festőt is, aki bár látszólag egy konkrét városból indul ki, annak egzisztenciális és kulturális kereteit rendre áttöri, s a "realitásokkal" mit sem törődve újraírja történetét. Mintha minden festménye egy-egy "Mi lenne, ha..." kezdetű mese volna: mi lenne, ha Pécs nem kisváros, hanem metropolisz lenne; mi lenne, ha nem a periférián, hanem a centrumban helyezkedne el - mondjuk, ha kultúrája az itáliai hagyományban gyökerezne; mi volna, ha léptékére a monumentális lenne jellemző, mi lenne, ha lenne tengere, stb.
Elképzelésünk szerint a kiállításon mindkét irány helyet kapna: a konkrét, terv-szerű elképzelések éppúgy, mint a vegytiszta fikciót megjelenítő, expresszív, a város azonosítható elemeit kvázi "nyersanyagként" használó, a város szubsztanciáját, karakterét átfogalmazó grafikák. A "konkrét-elvont", illetve a "reális-fiktív" dichotómiákat természetesen nem tekintjük abszolútnak, csak egy lehetséges kiindulópontnak a sok közül. Ettől eltérő megközelítést kínál a konferencia programjának egyik mondata: "Lehet-e a magyar városépítészetben 'nagy narratívákról' illetve 'alternatív történetekről' beszélni?"Pécs esetében ez a kérdés igen termékenynek bizonyulhat, mivel a város legnagyobb gondját, amely építészetében is szemléletesen tükröződik, az identitásválság jelenti. Relatíve nagy várossá válásának története, jóllehet a folyamat a két világháború között vette kezdetét, alapvetően mégis a szocializmus korszakához kötődik; identitása és gazdasági ereje ekkor mindenekelőtt a bányászathoz kötődött. A rendszerváltás után ezek az alapok megszűntek; ekkor lépett az első helyre az egyetlen kitörési pontot jelentő kultúra, illetve idegenforgalom, a "Pécs, a kultúra vidéki fellegvára" mítosz, újabban pedig a "Pécs, a mediterrán hangulatok városa" jelmondat.
A folyamat kétarcú: egyrészt érthető a törekvés a város körvonalazható és eladható arculatának megtervezésére, másrészt azonban azzal fenyeget, hogy "áruvédjegyként" valami olyasmit sulykol, ami megfosztja a várost sokszínűségétől, attól, hogy párhuzamosan létező "alternatív történetekből" áll össze, és egyetlen nagy narratíva - sem a török, sem a német, sem a balkáni, sem a mediterrán - sem fejezi ki önmagában a lényegét, nem emelhető a többi, sokszor egészen szubtilis karakterjegy fölé. A kiállítás éppen e "kis elbeszélések" megfogalmazásáért, kibontásáért, továbbépítéséért tehet sokat.
További információ: urbs.pte.hu