Kemencekápolna Kishegyesen

Csete György alkotása az 1456. évi nándorfehérvári csatának és az 1956-os magyar forradalomnak állít emléket

Csete György nyilatkozata az épület kapcsán:

Minden munkája mögött egy történet, egy igaz mese áll. Mi a kemencekápolna regéje?

- Él Szeged mellett, egy domaszéki tanyán az én Mihály Árpád barátom, aki meggyőződésem szerint Magyarország legjobb lovasszobrásza. Hódmezővásárhelyen, a polgármesteri hivatal előtt áll egyik kisebb méretű alkotása, mely Szent László királyunkat ábrázolja, amint épp a kun vitéz rabságából igyekszik kiszabadítani egy szépséges lányt. Persze, a kun vitéz sem hagyja magát, s a híres Szent László-i bárd súlyos csapása elől úgy próbál megmenekülni, hogy lovának hasa alá fordulva íját megfeszíti, s nyílvesszejét szent királyunk felé fordítja... Természetesen nem találja el, mert a fekete és a fehér párharcában csakis a fehér győzhet. Mert mindig a jónak kell diadalmaskodnia. Ez a világ rendje. Alul fog maradni a rossz, adja az Isten, hogy örök nyugvóhelyére, a föld alá, a sötétségbe jusson, s mi a napfény sugaraiban éljünk... Szóval ez az én Mihály Árpád barátom egyszer azon töprengett, hogy valami olyasmit kellene a magyar települések határaiban felépíteni, olyan kenyérsütő házat, amely csak miránk volna jellemző, amely csak magyar földön volna látható a Mc Donald´s-os büfék helyett. Hát így született meg a kemencekápolna ötlete, és - amikor először jártam Kishegyesen, s láttam az itteni fiatal építészek buzgalmát, meg ezt a tájat - rögtön fel is ajánlottam nekik.

Azt mondta, ez egy prototípus. Tehát másutt is számítanak ilyet felépíteni?

- Én építész vagyok, aki megálmodta, megtervezte ezt a kemencekápolnát, de hogy rendeltetését betölti-e majd, azt én nem tudom befolyásolni, mint ahogyan arra sem tudok választ adni, egyáltalán hol és mikor épül még ilyen. Amikor az általam tervezett ócsai templom épült, s ott tartózkodtam a faluban, minden reggel a sarki péknél kértem egy szelet kenyeret, és megszórtam azzal az általuk használt kristályos sóval. A világ legjobb ízét éreztem a számban... És gyakran érzem ezeket a régi, a gyermekkoromba visszavezető illatokat, ízeket. Felidézhetőek, mint a régen megtanult gyermekversek, mesék. Mindezt visszük a bőrünk alatt, kitörölhetetlenül. S az alkotóknak, a művészeknek, nekem is mint építésznek, az a kötelességünk, hogy mindezt visszahozzuk, munkáinkba beépítsük, hogy másokban is felelevenedjenek ezek az élmények. A magyar ember újra érezze a magyar kenyér ízét, zamatát, mint tíz, száz vagy ezer évvel ezelőtt, hiszen érzékei most is tökéletesen működnek, csak épp arról feledkezett meg, milyen is a magyar kenyér. Az nem lapos, mint a lepény, nem is hosszúkás, mint a kifli, hanem szép kerek és magas és domború. Olyan, mint egy templom kupolája. S ha most lehunyja a szemét, már érzi is az édesanyja által kisütött cipó illatát, szájában érzi a tejfeles, a zsíros, a sózott kenyérszelet ízét, nemde? Mint ahogyan bizonyára arra is emlékszik még, hogy micsoda riadalom támadt a lelkében, amikor leejtett egy darabot belőle! Megszeppent, talán a büntetést is várta... Mert lehet, hogy az a kenyér nem volt jobb ízű, mint a mai bolti, de az szent eledel volt, és meg kellett tisztelni, meg kellett becsülni minden morzsáját. Mert abból a lisztből készült, amelyet abból a búzából őröltek, amelyik abból a búzaszemből csírázott ki, amelyen Krisztusunknak, a mi Megváltó Jézusunknak az arcát is megláthattuk. S igen, akkor már az egész dolog visszavezethető Máriához, Szűzanyánkhoz, s egyáltalán a nők és az anyák dicséretéhez, vagyis létünk titkához. S ha most regényíró volnék, mindezt regényben is megírhatnám, de az is lehet, hogy csak novella kerekedne ki belőle, sőt mi több, lehet, hogy ha csak egy mondatba tömöríteném mindezt, akkor is benne lenne millió kép esszenciája, mint ahogyan egy búzaszemben is benne van a teljes élet esszenciája. De mondok egy másik példát is. Amikor 1456-ban, a nándorfehérvári csatában a vitézek, akik ott viaskodtak a törökkel a bástyákon, a várfalakon, s akik attól rettegtek, nyílvesszőtől véreznek el, vagy ágyúgolyó tépi szét őket, esetleg a falról zuhannak le a mélybe, netalán elkapják őket, rabként meggyalázzák, megölik őket, szóval rettenetes félelmükben ezzel a csatakiáltással biztatták magukat: ,,Jézus! Jézus!´´ - s ebben minden benne volt.

A kemencekápolna is egy ilyen esszenciális jelkép?

- A kemencekápolna nemcsak a vallásos emberek kápolnája és kemencéje, hanem a vallástalanoké is. Mindazoké, akik tudnak és mernek kenyeret sütni benne. De azoké is, akik majd csak ezután, a kenyér illatára fognak odasettenkedni, s ellesik ennek csínját-bínját. S talán, míg sül a kenyér és pihennek, vagy épp azt ellenőrzik, füstöl-e a kémény, feltekintenek a kupolára, s megakad a tekintetük a két dátumon: 1456-1956, akkor talán őseinkre fognak emlékezni, akik győzedelmeskedtek ezekben a csatákban. Mert ez igenis két győztes csata volt! S mi mindig győztes nép voltunk, azok is maradunk - ezt kell belesulykolni az emberekbe, hogy ne alávetettségben, hanem emberi méltóságuk teljében éljenek. Széchényi István gróf mondta: ,,Merjünk nagyok lenni!´´ Szóval, míg ott sütik a magyar asszonyok a kemencében a kenyeret, s ott sürögnek-forognak körülöttük a gyermekeik, a férjük, talán mindez eszükbe jut, s akkor szemükben felragyog a szeretet egy piciny csilláma, ami nélkül nincs élet és nincs folytonosság.