Szép, új világ - Víz és Építészet, Nemzetközi Építészkongresszus, 2011.

2011. március 5-én rendezték meg Budapesten a 2011. évi Nemzetközi Építészkongresszust Víz és Építészet címmel, amelynek idén a felújított és kibővített Piarista Gimnázium új rendezvényterme adott helyet. Zöldi Anna beszámolója az előadásokon elhangzott, sokszínűséget tükröző építészeti gondolatokról.

A 103 éves Oscar Niemeyer, (aki - mivel kórházban van, dolgozni nem tud - szöveget ír egy szamba dallamához) nemrég a The Art Newspaper-nek adott interjújában kijelentette: Az építész feladata, hogy harcoljon egy jobb világért. (forrás: hg.hu, 2010 legjei). A 2011-es budapesti nemzetközi építészkongresszus tematikája - dacára a gazdasági válságnak álcázott, de valójában civilizációs kihívásnak - mintha nagyjából megfeledkezett volna erről a triviálisnak tűnő igazságról. A közönség kétségkívül minőségi építészetet kapott – inkább filozofikus, esztétikai, mintsem szociális tanulságokkal. A kongresszus előadásai a Víz és építészet mottó köré épültek, ami valóban archetipikus képzeteket hív elő, és generálja a filozofikus megközelítést. Ennek ellenére azok a prezentációk voltak igazán sokatmondóak, amelyek szinte csak ürügyként használták a víz témáját, a végeredményt meghatározó számtalan feltétel egyikeként kezelve azt.

 

 

A nyitó előadás – Moravánszky Ákos összefoglalója – a tágabb összefüggéseket vázolta, megadva az alaphangot, amit azután a bemutatott konkrét tervek különbözőképpen variáltak. A nemzetközi sztárok bemutatóit magyar tervezők előadásai keretezték, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek alkották a konferencia számunkra legtanulságosabb fejezeteit. Nemcsak a hazai pálya miatt, - az előadók egy-egy projektre koncentráltak, így módjuk volt a tervek gondolati hátterének részletesebb elemzésére. Lévai Tamás a Sanghai magyar pavilon, és a pályázat-győztes maribori Modern Művészeti Galéria tervezése kapcsán nyújtott elemzést épületeiről. Lépésről lépésre avatott be az épület végleges architektúrájának kialakulásába, a fény, a felület, az üres terek léptékének a tervezésben betöltött szerepére. Már itt felbukkant egy motívum, ami később a konferencia szinte minden előadásában visszatérő elemként szerepelt: a nagy léptékű modell szerepe a prezentációban. A 3d-s tervezés korában a tapintható tömeg és bekukucskálható tér úgy tűnik, még mindig vezet a megbízó meggyőzésért folytatott küzdelemben – ami egy sikeresen megvalósított építészeti gondolat nem elhanyagolható eleme.

 

A másik pólust a nemzetközi előadók után Golda János bemutatója képezte, aki a konferenciának helyet adó, még átadás előtt álló épületről, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Belvárosi templom szomszédságában álló Piarista Gimnázium bővítéséről beszélt. A Dunára néző épület a mellette kialakított térrel együtt rímelt a víz és építészet gondolatkörre. Az esemény a rendház rendezvénytérként is szolgáló tornatermében zajlott. A kávészünetekben a szendvicsek, túrótorták és zserbók sem vonták el a figyelmet a karakteres építészeti gondolatról, amellyel a különböző színűre lazúrozott, látszóbeton csíkokkal tagolt kubust a tervező a műemlék épület belsejében elhelyezte. Golda János az archetipikus (általa masztabának nevezett) forma választását a helyszín történetiségéből vezette le. Bár a filozófiai alapvetés és a kétségtelenül hatásos produktum között az egyenesági leszármazás vita tárgyát képezheti (ahogyan az is, vajon a volt Egyetemi Színpad kisebb súlyú faktor-e Budapest kulturális hagyományaiban, mint a helyette most helyreállított kápolna), – mégis, a bemutatót követő bejárás akár a kongresszus fénypontjaként is értelmezhető. Az épület komoly és részletes méltatást érdemel, ami itt hely hiánya miatt sajnos nem tehető meg.

A két előadás ráirányította a figyelmet arra a kérdésre, ami a köztes időben elhangzott, és a vitán felül érdekes nemzetközi prezentációk kapcsán a közönségben joggal felmerülhetett: vajon az internet korában, amikor egy kattintással képi információk tömegét halászhatjuk le a virtuális kozmoszból, mi adhat jelentőséget a személyes bemutatkozásnak? Mi indokolja a budapestihez hasonló rendezvények megtartását - természetesen a büfében történő szabad fogyasztáson kívül? Éppenséggel a büfé jelentőségét nem szabad lebecsülnünk, hiszen itt történik meg az, ami az interneten bajosan: a személyes kontaktus, ami a konferenciák kétségkívül felbecsülhetetlen hozadéka. Az előadóktól is ezt várja a közönség: a személyes hozzáadott értéket, azt a plusz értelmezést, gondolatiságot, amit a virtuális felületek már nem bírnak el. Épp ezért ez a beszámoló is az elhangzott gondolatokat ismerteti a tervek részletes bemutatása helyett – azok a mellékelt linkeken tanulmányozhatóak. A magyar előadók prezentációi gondolatiságuk folytán emelkedtek ki a mezőnyből.

 

Pedig sztárokban nem volt hiány. A sort Jens Thomas Arnferd dán építész, a koppenhágai Vandkunsten iroda vezető tervezője nyitotta, aki imponáló egyszerűséggel vallott az építészettel kapcsolatos filozófiájáról, és ehhez az iroda tervei méltó illusztrációt adtak. Az építészetet love storynak nevező tervező a happy end zálogának a részletek szépségét tartja, amellyel a roppant egyszerű gondolatok, ötletek alapján megszülető minőségi épületek elcsábítják a használókat. Az európai kultúra felelősségétől áthatva intett arra, ne feledjük, hogy a Föld gömbölyű, a globalizmusban ne ellenséget, hanem lehetőséget lássunk. Az északi népek irigylésre méltóan egyszerű, céltudatos, nagyzolástól mentes szemléletének fényében mindez nemhogy nem tűnt eretnekségnek, hanem a bemutatott tervek – egy torpedóüzem átalakítása luxuslakásokká, vagy egy 5x5-ös kubusokból sakktáblaszerűen felépített szociális lakótelep – láttán az egyetlen követendő útnak látszik. A többször is visszatérő motívum: az épületek udvarán álló almafa illusztrálja az iroda hitvallását: az építész feladata, hogy épületével megköszönje az életet, és visszaadjon a természetnek valamit abból, amit kapott. Terveivel kapcsolatban többször is hangoztatta: mindez nem világraszóló szenzáció – mégis, a konferencia talán leghitelesebb építészeti produktumait láthattuk.

 

 

A következő előadók többsége lényegében a víz ürügyén mutatta be portfoliója legsikeresebb darabjait. Nuno Mateus (ARX) portugál építész bombasztikus, mondhatni építészes formákkal támadott. Bemutatta nemzetközi elismertségű projektjeit, elemezve letisztult formáinak gondolati bázisát, a téglatestből kiinduló, annak csonkolásával, felvágásával, a darabok eltolásával képzett tömegképzést. Előadásának legemlékezetesebb képei mégis a sokat publikált, díjnyertes Tengerészeti Múzeum halász-figuráinak kubista tanulmánytervei voltak.

Boris Podrecca szlovén gyökerekkel rendelkező, Bécsben élő építész, - akit a posztmodernizmus egyik atyjaként tart számon a szakirodalom – sokat és sokfélét mutatott, de a szülőföldjére készült tervek bemutatásával nyújtott igazán érdekeset. Podrecca, aki sokat ír, és teoretikusként is elismert, a közterek tervezésében látja a bevezetőben említett építészeti felelősséget. Kiemelte, hogy ezek létrehozása 60 %-kal olcsóbb, mint egy épületé, üzenetük pedig felbecsülhetetlen. Emlékezetes projektje a Ljubjanába, a Ljubica folyóra készült híd, amely két, nem tengelyben találkozó utcát köt össze. A tengelyek eltéréséből adódó térbővület  a híd közepén  kis térként jelenik meg, illusztrálva ezzel az építész közösségi térhasználatról alkotott felfogását. Bécsbe, a Duna mellé épült interaktív vízi múzeumais a humán szemlélet jó példája. Retinába ivódó, inkább jelként értelmezhető projektje Bécsben az üvegbe foglalt vízoszlop, ahol a csatornából feltörő víz kristálytisztán jelenik meg a járókelők előtt.

 

 

A konferencia filozofikus sztárépítészetének ellenpontjaként értelmezhető a finn Jenni  Reutermunkássága, aki két hölgy-társával (Saija Hollmén, Helena Sandman) együtt afrikai projektek megvalósítására tette fel az életét. Nem túlzás ezt állítani, beszámolója komoly elhivatottságról tanúskodik – bár eddig csak egy projektet sikerült realizálniuk. Az ő előadása – talán a téma, talán a tervezők személyisége miatt – hasonlóan elmélyült elemzését adta a bemutatott néhány projektnek, mint a magyar építészek bemutatói, és azt látszott sugallni: a kevesebb néha valóban több. A nagyszabású épületek után a dísztárcsákból kialakított szellőzők, a sörösüvegből képzett ablakszemek, az újrahasznosított fémből készült nyílászárók, a biogáz (emberi trágya) használata az építészet egy más szegmensét mutatták fel, ami azonban nem kevésbé fontos, és talán fontosabb tanulságokkal szolgál Magyarország számára, ahol a szegénység szintén nem elméleti probléma. Azzal, hogy a Szenegálban megalkotott Women’s Centerrel az ott lakó asszonyoknak nem ajándékot adtak, hanem az ő aktív részvételükkel valósították meg a projektet (az épület vörös színét például ők választották), elérték, hogy hála helyett a saját teljesítményük felett érzett büszkeség hassa át az épület használóit. Az építésznő bemutatott egy európai projektet is, ahol már valóban az elvont – bár ugyanakkor északi módra gyakorlatias alapokon álló – filozófia dominált. Egy snow-shownak nevezett rendezvényre, képzőművészek közreműködésével készült hatalmas utcai jég-lampionjainak eredetijei valódi, konzervdobozba öntött jég-lámpások voltak.

A pályáját konceptuális művészként kezdő Vito Acconci figyelme a 80-as évektől kezdve fordult az építészet felé. Az ő alkotásai egész máshonnan indultak, mint a finn lányok életszagú, szociális indíttatású építészete. Fantasztikus, egymásba forduló formák és felületekkel, az emberi bőrt helyettesítő ruházattól a bútoron át a legelvontabb külső héjig: az épületig és az épített tájig egységes koncepció alapján létrehozott képződményekkel illusztrálta az emberi képzelőerő természettel vetekedő alkotó munkáját. Persze a bemutatott, európai szemnek néhol meghökkentő színvilágú görkorcsolyapályák és barlanglakások után rendszerint hozzátette: ez sem valósult meg. Ami viszont igen: a grazi európai fővárosba tervezett mesterséges sziget a Mura folyóra, amely igazolja a koncepcionális megközelítést, és előre vetíti egy technikai korlátoktól mentes, organikus formákra koncentráló építészet képét.

 

 

Ugyancsak a jövőről szólt a MÉSZ meghívására érkezett kínai kolléga, Cui Kai előadása. A számunkra felfoghatatlan méretekkel rendelkező országban működő iroda mérete is felfoghatatlannak tűnt: ötezren dolgoznak együtt. A bemutatott projektek azt látszottak bizonyítani, óriási szellemi potenciál áll rendelkezésre Kínában a legkülönbözőbb feladatok elvégzésére, és a megvalósult épületek nyomát sem mutatják a felzárkózó kultúra bizonytalanságainak – önmagukban megálló, a helyi hagyományos építészeti kultúrát európai mércével mérve is példamutatóan integráló építészetet láttunk. Jens Thomas Anrferd jó előre figyelmeztetett: ne ájuljunk el Európa fölényétől. Itt ért célba a dán építész indító gondolata: a Föld gömbölyű.

Sokat és sokfélét láthatott a 2011-es Nemzetközi Építészeti Kongresszus közönsége, konkrétan körvonalazódó tanulság azonban ezúttal kevésbé adódott. Mintha a válsággal küzdő világban az építészet önmaga felé fordult volna, annak ellenére, hogy az előadók gondolatai azt sugallták: nagyon is tisztában vannak az építészet társadalmi felelősségével. A záró akkordként szervezett épületlátogatás is ezt ellentmondást illusztrálta. A puritán építészeti megfogalmazású előadóteremből az üvegezett betonkazettákkal tagolt tetőteraszon át a tetőtérben kialakított luxusirodákba felkapaszkodó közönség páratlan látványt élvezhetett a hajdani huszártorony helyén megrendelői kívánságra kialakított üvegezett felépítményből. Olyat, amilyet átlagos földi halandó valószínűleg sohasem.

Zöldi Anna