Lakatlan szigetekre elképzelt hallgatói tervek Bécsből

Meglátogattuk a Bécsi Képzőművészeti Akadémia építész képzésének mesterszakos prezentációit, három tervet mutatunk be részletesebben. A tervezési stúdiót Aristide Antonas görög építész vezette, a féléves munka- és kísérleti helyszíneként a görögországi Hydra körüli lakatlan szigetek egy kis csoportja szolgált.

Az egzotizmus episztemológiája

A tervezési feladat kiírása a távolság kérdését és annak politikai jelentését járta körül, néhány lakatlan szigetre vonatkozó konkrét elképzelés kapcsán. A stúdió féléves kutatása a kortárs társadalmi szféra struktúrájával foglalkozó egzotizmus^[1] elméletéhez kapcsolódott. A stúdió munkahipotézise az volt, hogy a mindentől elszeparált szigetek lehetőséget nyújthatnak a jövő urbanitásának egyelőre tisztázatlan képzetének tágítására. Ebben az értelemben a kortárs társadalmi szférából való kivonulás, nem mint antiszociális attitűd, hanem a posztvárosi társadalom új alapjaként értelmezhető. A diákok a félév során a turisztikai iparral szemben kritikai megközelítésben, egyéni és csoportos munkákon keresztül képzeltek el építészeti válaszokat.

Sarah Schädler & Antonia Autischer: Vlachos szigete

Vlachos szigete Hydra városától északnyugatra található, a kikötőtől hajóval nagyjából 20 perc alatt érhető el. A légi távolság körülbelül 2 km. A szigeten elszórt kőépítmények adják a hely elhagyatott jellegét. Néhány elemnek könnyen beazonosítható funkciója van, míg mások múltbéli használatára csak találgatások tehetők. A sziget legmagasabb pontját egy kis fehér kápolna ékesíti, mely Hydra további 300 kisméretű templomjához hasonlóan magántulajdonban van. A templomot hagyományosan május 8-án és szeptember 26-án látogatják meg a védőszent napjára szervezett ünnepség alkalmával. Ahhoz, hogy az ünnepségre sor kerülhessen, egyesek már egy nappal korábban felkeresik a templomot, és ott éjszakáznak. Festenek, takarítanak és előkészítik a terepet. A többi látogató másnap hajóval érkezik. Az ünnepség misével kezdődik, amely után a vendégek egymás társaságát élvezik. Sajtot, húst, kenyeret és bort fogyasztanak, amit a templom előtti tánc kísér.

A terv célja, hogy minimális változtatások eszközölésével tegye élhetővé a lakatlan szigetet. A projekt első lépése egy hajódokkoló hozzáadása, mely megkönnyíti és biztonságossá teszi a csónakkal való érkezést. Ezen kívül a templomhoz vezető ösvényt néhány kőlépcsőfok beillesztésével egészíti ki. Másik apró kiegészítés a kápolna előtti térre tervezett napellenző, mely megvédi a látogatókat a hőségtől, és lehetővé teszi, hogy a templomi ünnepségek vagy más összejövetelek alatt szabadtéren ülhessenek. A tervezők továbbá a templom mellett található romok peremén hálószobát alakítottak ki. Ezt a szobát egyrészt azok az emberek használhatják, akik egy nappal Szent János ünnepe előtt érkeznek a templom karbantartására, de bárki megszállhat benne, aki egy éjszakára a szigeten szeretne aludni. A szoba kulcsa a hydrai Szűz Mária kolostorban lenne tárolva. Egy, a meglévő falak közé beékelt ösvény köti össze a templomot a ciszternával, mely alternatív helyszínt kínál az összejövetelekhez. A falak peremén a terv új ülőhelyekkel számol, ezeket a mobil bútorokat az év többi részében a templomban tárolnák. A projekt a falmaradványokat és a kőtörmelékeket érintetlenül hagyja.

A terv fő célja a meglévő szituáció rögzítése és átgondolt toldások hozzáadása volt. A szigeten lévő, ember alkotta elemek archiválásával és nyomon követésével katalógus készült. A projekt a talált elemeket pontosan dolgozza fel, és a lehető legkevesebb hozzáadással fenntartja a sziget lakatlan jellegét, de lehetőséget biztosít a rövidtávú tartózkodásra is. Az új elemek beleolvadnak a meglévőkbe, és helyet adnak a jövőbeli kiegészítéseknek.

Monti Elvira: Dokos szigete – Együtt egyedül

A félév során a lavra koncepciójának és térszervezésésének kortárs alkalmazhatóságával foglalkoztam. A lavra a kolostorok egy speciális típusa, mely a remetei és a cenobita szerzetesi lét közötti átmenetet jelenti. A remeték teljes elszigeteltsége és magánya, valamint a cenobita kolostorok közösségi létet középpontba helyező, a rend szabályai és gyakran szigorú hierarchia által meghatározott életmódja között mondhatni félúton helyezkedik el az idioritmikus szerzetesség. Az idioritmia azt jelenti, hogy a szerzetesek szabadon élhetnek, saját ritmusuk szerint, egymástól különálló építményekben, de mégsem teljes magányban – mert az elvonulást közösen, közösségben valósítják meg. A szerzetesi cellák egymástólvaló távolsága egyszerre teszi lehetővé a szerzetesek magányos elvonulását, és az egymás közötti látogatásokat is. Maga a lavra a cellák összessége, az idioritmikus kolostor.

Egyes közösségek rendszeres rítusok alkalmával, de nem kötelező jelleggel gyűltek össze, mások jeles napokon közösen ettek, és a szerzetesi együttélés lazább, individualistább, kevésbé formalizált és közösségi, de nem kollektív formáját valósították meg. Roland Barthes és Pier Vittorio Aureli vonatkozó írásaikban tárgyalták az idioritmia és az aszketizmus felszabadító, potenciálisan felforgató jellemzőit. Barthes az idioritmiát az emberi együttélés ideális formájaként azonosította, Aureli pedig a lavra történeti jelentőségét hangsúlyozta: a kereszténység államvallássá válása után, az i.sz. 4. századtól kezdve az egyház gyanúval tekintett a remeteségre, veszélyt látva individualista életmódjukban és a hierarchia hiányában. Aureli éppen ezt az ellenállást, annak szubverzív lehetőségét és az aszketizmus felszabadító hatásátazonosítja az idioritmiával.. Szerinte a kortárs aszketizmus megteremtheti a kapitalizmus hatalmával szembeni (egyéni) ellenállás lehetőségét, amennyiben az egyén önmaga megváltoztatását tűzi ki célul.

A Dokos szigetére tervezett lavra ezeket az elképzeléseket veszi alapul. Az idioritmikus közösséget iskolaként képzelem el, ahol – hasonlóan Srecko Horvat School of Autonomyjához – a tanulás önszerveződő és nem hierarchikus módon folyik. A különálló cellákban fürdőszoba és hálószoba kap helyet, amely kiegészíthető teakonyhával is, míg a főzés és az étkezés, valamint a közös tanulás és a tudásmegosztás terei két közösségi épületben találhatók. A cellák minimális élettere és a hozzájuk tartozó kis kert megteremtik a „közös elvonulás" lehetőségét, azt a személyes teret, amelyben az egyén gondoskodhat önmagáról és megélheti individualitását. A közösségi épületek ezek ellenpontjaiként a közös tevékenységeknek és a cellákat működtető infrastruktúrának adnak helyet. Ez a struktúra feloldja a magányos és közösségi lét közötti látszólagos ellentmondást: Barthes és Aureli gondolatait követve azt az állítást teszi, hogy közösségben élni akkor lehetséges, ha van tér a magánynak és az elvonulásnak is.

A legtöbb kolostorral ellentétben a terv nem határoz meg konkrét használati módot, helyette a létrehozott architektúra semleges tartályként funkcionál, melyben számos funkció működhet, az egyén és a közösség maga alakíthatja ki saját életterét. A görögországi lakatlan szigeteken kolostorok, börtönök, vendégházak működtek és működnek – minimális életterek, melyek formailag nemigen különböznek egymástól, funkciójuk és a mögöttük álló politikai program szempontjából viszont annál inkább. Az iskola és a lavra intézményének új szintézise – a cenobita szerzetesrendek előírt, a börtönök kényszerített, és az airbnb-szobák megjátszott aszketizmusának antitéziseként – lehetőséget adhat a valóban felszabadító és ellenálló aszketizmusra.

Mudrák Diána & Patricia Griffiths: Camera obscura, egy elérhetetlen szigethez

A kiválasztott helyszín Dokos szigetének közelében található, körülbelül 3 km-re északkeletre a hydrai szállásunktól. A sziget gazdag, de feltáratlan régészeti múlttal rendelkezik, néhány lenyűgöző ókori lelettel. Dokos elnevezése a "gerenda" szóból származtatható, feltehetőleg a sziget sziluettjére utalva, mely védőgátat képez a szárazföld felé. A hydrai szállásunk felől elénk táruló part mentén végigfutó meredek sziklák nagy hatással voltak a tervezési folyamatra. A sziget előzetes vizsgálata során műholdfelvételeket gyűjtöttünk, ezen különös módon alakítottunk ki kapcsolatot a tervezési helyszínnel. A modern technológián keresztül csak töredékképekből táplálkozhattunk, így ismerhettük meg Dokost.

Projektünkben egyszerre törekedtünk egy valós helyszín felkínálására, és a turista és az általa meglátogatott vidék között feszülő távolságra való reflexióra. A projekt keretében a sziget látványát és az általa előhívott fantáziákat vizsgáltuk. Az egzotikusság vonzerejét a másság, a messzeség és az elérhetetlenség adja, így szolgál vetítési felületként saját fantáziáink számára. A megközelíthetetlenség az, ami felhevíti az emberi képzeletet, hogy összeegyeztesse látomását az állítólagos valósággal. Azt a kérdést tettük fel, hogy az egzotikum megközelítésekor mikor jön el az az állapot, amikor saját fizikai jelenlétünk révén elveszíti ingerét és következésképpen érvényességét. Pontosan ezt a határvonalat szerettük volna kitapintani projektünkkel. Javaslatunkban egy olyan térélményt hozunk létre, amely képes vizuális töredékek köré érzékelési pontokat generálni, megkérdőjelezve a láthatót és a láthatatlant. Dokos sziklás partvidéke és jellegzetes felülete ideálisnak bizonyult ilyen töredékképek létrehozására. A sziget megközelítésére tett kísérletünk során készített elsietett fényképek kulcsfontosságú pillanattá váltak, melyek meghatározták projektünk további fejlődését. Csak a felvételek későbbi, figyelmes tanulmányozása során tudtuk a sziklaalakzatok esztétikáját nagyobb elismeréssel szemlélni. A bonyolult és nyers sziklák megfelelő felületet biztosítottak, hogy szabadjára engedjük fantáziánkat.

A jelenség reprodukálása érdekében olyan szerkezetet terveztünk, mely képes megragadni a táj egyes szegmenseit, a környező térségről alkotott vetületek biztosításával. Forgatókönyvünk első lépéseként a látogató Hydra meglévő vízi taxijait használva, a külvilágtól elzárva – a szigetet és környezetét nem érzékelve – utaznak az általunk tervezett úszókabinokba. A hajót elhagyva az utas rámpán keresztül jut a megfigyelő kabin belsejébe, amely vízhatlan szövetbe van burkolva. A látogatók a kabinokba egynapos elmélyülésre érkeznek, ezért a földszint csak a legszükségesebb bútorokkal van felszerelve, innen egy létra vezet a vetítőterembe. Fontos volt számunkra, hogy olyan szerkezetet tervezzünk, mely képes a szigetről alkotott analóg és azonnali képeket a belső térbe közvetíteni. Ugyanazt az elvet alkalmaztuk, mint az építmény legmagasabb pontján elhelyezett camera obscura esetében. A tető és vele együtt a kamera egy kábelhúzó segítségével emelhető fel, ami lehetővé teszi a kép átjátszását és nagyítását a belső térben. A sikeres vetítés érdekében ezt a területet egy további sötétítő textília burkolja. Ezen a szinten csak egy ágy található, ahonnan a vetítéseket lehet nézni. Egy másik fontos szempont egy könnyű és egyszerű szerkezetet létrehozása volt, ezért egy moduláris építési rendszert terveztünk. A szerkezet egy lehorgonyzott úszó platformra van szerelve. A sötétben fekvő személyek számára a hullámzás adja az egyetlen utalást a külvilágra. A látogató a vetített képeket a tenger mozgásával és hangjával együtt fogadhatja be.

A kabin kritikai módon közelíti meg az egzotikum megtapasztalását és a képzeletbeli tájról alkotott elképzelések, valamint saját megfigyelési szokásaink újragondolását ösztönzi. A projekt lehetővé teszi az egzotikum megtapasztalását, miközben a szerkezet a tengerparti pihenés analógiáján keresztül is értelmezhető. A kabin egyfajta antistrandként funkcionál: a napozóágyon való fetrengést állítja szembe az önmarcangoló elmélyüléssel.

[1] Az egzotizmus egyik definíciója: "az ismeretlen varázsa". Alden Jones az egzotizmust a művészetben és az irodalomban úgy határozza meg, mint egy kultúra reprezentációját egy másik kultúra fogyasztása céljából.

Szerk. & ford.: Borenich Levente & Monti Elvira